madein

Hoi Anban minden szabónál ugyanazt lehet megvarratni kürülbelül ugyanannyiért és hasonló idő alatt. Kivéve itt. Belga tulajok tervezte vietnámi lányok által kivitelezett ruhákat, cipőket és kiegészítőket árulnak itt mondjuk négyszer annyiért, mint a többi kis boltocskában.

Azért kisírtam egy ruhát.

Most nézzétek meg, milyen gyönyörű minden.

És Vietnámhoz képest drága, de itthon abszolút árban volna.

A ruhákról sajnos modell híján nem tudtam szép képeket csinálni, de a kiegészítők itt vannak.

Még ezt a blogbejegyzést szerkesztve is csorog a nyálam.

Kár hogy még előttünk volt egy hónap, és Marci kellően nyomatékosította, hogy nem cipelünk semmi feleslegest.

Goán sikeresen elhagytuk a fürdőruha bugyimat. Ez otthon egy szerencsétlen, de megoldható probléma. Mint kiderült, ez Indiában egy szerencsétlen és szinte megoldhatatlan probléma.

Goán ugyan vehettünk volna angol márkás fürdőruhát méregdrágán, de gondoltuk, majd az egyik legnyugatiasabb indiai városban, Bangaloréban meg tudjuk majd oldani a problémát értelmes pénzért.

Itt aztán egy teljes napot jártuk a plázákat: két sportboltban találtunk úszódresszt - de azt háromféle színben -, ami lássuk be, nem strandolásra van. Az összes lányt leszólítottam, akit el lehetett képzelni bikiniben: mind a vállát vonogatta, vagy elküldött valami boltba, ahol vagy a vállukat vonogatták, vagy elküldtek valami boltba.
Kétségbeesve az interneten kezdtünk kutakodni: találtunk is egy lányt, aki hasonló problémával küzd, és nagy a melle.

Feladtuk, remélem az Andamán-szigeteken találunk. Ha nem, marad továbbra is a francia bugyim.

Két hónapja úton vagyunk: a hajam kezdett zavaróan lenőni, a mennyiségéről nem is beszélve, úgyhogy esedékessé vált egy hajvágás. Sóvárogva gondoltam haza a Hairskul-ra, majd sorra vettem az itteni lehetőségeimet. 
Hoztam szakállnyírót, vigyorgott Marci a háttérből nyilvánvalóan nem érezve a helyzet komolyságát. 

Indiában általában borbélyok vágják elég lepukkant „szalonokban” – a férfiak haját. Létezik ötféle forma a fejükben, lényegében csak kiválasztják azt, amelyik a legközelebb áll az igényeidhez.

A nőknek egytől egyig hosszú hajuk van (még a frufru is ritka), a hajápoló, hajdúsító reklámok mennyiségéből ítélve ez az egyik sarokköve a női szépségnek. Régen ráadásul a rajtakapott prostituáltak haját nyírták rövidre, elvéve tőlük nőiességük koronáját és hosszú időre megbélyegezve őket. Nőt tehát nem látni hajat vágatni. 
A lehetőséget, hogy besétálok egy férfi hajvágóhoz fenntartásokkal ugyan, de lehetőségként kezeltem, egészen addig, míg Marci le nem vágatta a haját egy ilyen pacákkal.



A remény, hogy az isteneivel szembeni nagyobb bűnök elkövetése nélkül levágja a kellő rövidségűre a hajam, teljesen szertefoszlott. Gondoltam inkább nem zongorázom egyikőnk idegein sem, nemsokára jön Bombay, ott van minden nyugati ártalom, lesz fancy fodrász is. Ezek közül is valami vadállatot kell keresni, hogy meg tudjon birkózni a gondolattal, néhol egy centi hosszúra kell vágnia a hajam.


Bombayban azonban nem volt minden második sarkon szalon, és bánatomra nem volt hajvágó negyed – Indiában mindent kényszeresen negyedekbe rendeznek, ezt épp nem. Felismerve, hogy nem fogunk megfelelő fodrászt találni, offenzív taktikára váltottam, és bármerre jártunk a fél szemem mindig kellően divatos, szupermenő ruhákba öltözött, trendire vágott hajú lányok-fiúk után kutatott. 

Egyik este végre találtam egy shoppingoló, Indiához képest megdöbbentően rövid hajú lányt, és - a „rövidhajúlányok” mély lelki közösségére alapozva - sűrűn dicsérve a remek frizuráját kedvesen megérdeklődtem tőle, hogy ki a fodrásza és ugyan mi az elérhetősége.

Irulva-pirulva, remegő kézzel kaptam egy névjegykártyát a „Mad-O-Wot?” (LINK) szalonba Avanihoz, aki mindegy háromnegyedóra vonatútra lett volna a belvárostól. A honlapjuk pontosan azt ígérte, amit kerestem, kattant fodrászok, túl menő dizájn. Az interneten még kutakodtunk kicsit, hátha van közelebb is, végül Marci talált egy Juice nevezetű szalont, ami mindössze két utcával volt arrébb.

A kényelem nagy úr, legyen a Juice. Vettem egy nagy levegőt, beléptem az üvegajtón, ahol rögtön megcsapott az ismerős szag: a hajfesték szagával keveredő gyümölcsillat. Mindjárt megkérik, hogy foglaljak helyet, és megkérdezik, hogy teát vagy kávét kérek-e. 
Teát kértem. Illetve csájt persze, ez India.

A fodrászom egy fiatal indiai srác szűk nadrágban és éppen hogy feszül pólóban: Nikhil. Érezhetően nagyon zavarban volt: annyira izgult, hogy én egy csapásra megnyugodtam.
Minden ugyanúgy zajlott, mint otthon szokott:

Angyali mosollyal kérdezte, hogy jó-e így a hőmérséklet, miközben jéghideg vizet zúdított a fejemre, és én mosolyogva hazudtam, hogy jó így.

Hülye kérdéseket tett fel a hajápolási szokásaimról. (Kelletlenül azt válaszoltam, hogy Wella termékeket használok, és szinte hallottam Attila röhögését.)

Megpróbált beszélgetni a semmiről. Annyira nem értettem az angolját, hogy ezt egy idő után feladtuk.

Elmondtam, hogy hány centimétert vágjon, és újra szembesültem vele, hogy a fodrászok saját mértékegység rendszere nem egyezik a mindenki más által használttal.


Azért nem volt minden olyan, mint otthon. 
Egyrészt hihetetlenül lassan dolgozott (de ezt annak tudtam be, hogy izgul), másrészt minden egyes levágott centi után, imádkoznom kellett, hogy ennél még tényleg rövidebbet szeretnék. Még.
Még.
Igen, még mindig. Tényleg. 
Jó, még a homlokomból innen ezt le, meg itt a bal fülemnél egy kicsit, legyen aszimmetrikus.
Jó, már mindjárt jó, csak ezt itt nyírd fel géppel.
Oké, szuper lett, köszönöm.

Közös másfél óránk végére már négyen gyűltek körénk, hogy a nyugati fertőt csodálják a fejemen. Nikhil még kerített gyorsan egy fényképezőgépet, és a létező összes szögből lefotózta a művét, majd a kezembe nyomott egy névjegykártyát a nevével, és a lelkemre kötötte, hogy ha Mumbaiban járok, akkor nála vágassam a hajam.

Kifizettem a 3500 Ft-ot – Marci hajvágásának tízszeresét – és újra embernek érezve magam elsétáltunk a tengerpartra, hogy a szél összekócolja.