Ayutthayából egy éjszakai vonatnak álcázott jégkamrában utaztunk egészen a thai-laoszi határig, ahol fél napot töltöttünk készletfeltöltéssel és a nyugati kényelem utolsó morzsáinak csipegetésével – mint később kiderült, eléggé feleslegesen.
A vonatállomáson reggel indiai mércével is értelmezhetően pofátlan riksásokkal kellett megküzdenünk, esküszöm minden kényelmetlenség ellenére van valami élvezetes abban, ha egy bételtől vörös fogú, rókaképű pasassal alkudozol a fuvar áráról egy tábla alatt, ami feketén-feherén megmondja, mennyinek is kéne lennie pont a lehúzás elkerülésére. Persze, ha mind az öt szemétláda, akinek túktúkja van, előre megegyezett egy háromszoros árban, akkor az embernek kevés eszköze marad az önérvényesítésre, de pont ettől jó makacskodni és két percig nem megadni magad, legalább küzdjenek kicsit, ha már a lelkük romlott.
A határ menti település ennél izgalmasabbat nem is nagyon tartogatott számunkra. A Tescoban bevásároltunk és az éhségünk enyhítendő vettünk két plasztik pizzát - hát ha valaha rákos leszek, azt ennek köszönhetem majd. Az utunk egyik egyértelmű személyiségfejlesztő hatása, hogy nincs bennünk kényszeres korreláció a vendéglátóipari helyiségekben eltöltött idő és a fogyasztásunk mértéke között. Ennek az új pofátlanságunknak köszönhetően, ha nem vagyunk szomjasak vagy éhesek, akkor az első megrendelt italunkkal/ételünkkel órákra is berendezkedünk a kávézó/étterem egy csendesebb sarkában. Most épp a Starbucks vendégszeretetét élveztük egész pontosan „két közepes kávé osztva három és fél óra” hányadossal.
A határátlépéssel nem volt gond, nem húztak le, gyors volt és gördülékeny. Utólag tudom, hogy a laosziak és az angol nyelv nem jó kombináció, külön posztot érdemelnének a szerintük angolul  megszületett gyöngyszemek, íme a legelső, amivel szembetalálkoztunk, a határok között közlekedő buszról van:
„Please note before your passenger into the car and please bring your luggage into the car every time is lost if the company is not responsible for any.”
Laoszban egy kedves szemű taxis befuvarozott minket a fővárosba, Vientiane-be, ahol a turistagettóban egykettőre találtunk magunknak egy budapesti lakás belmagasságával vetekedő szobát (2000 Ft).

Ayutthayából egy éjszakai vonatnak álcázott jégkamrában utaztunk egészen a thai-laoszi határig, ahol fél napot töltöttünk készletfeltöltéssel és a nyugati kényelem utolsó morzsáinak csipegetésével – mint később kiderült, eléggé feleslegesen.


A vonatállomáson reggel indiai mércével is értelmezhetően pofátlan riksásokkal kellett megküzdenünk, esküszöm minden kényelmetlenség ellenére van valami élvezetes abban, ha egy bételtől vörös fogú, rókaképű pasassal alkudozol a fuvar áráról egy tábla alatt, ami feketén-feherén megmondja, mennyinek is kéne lennie pont a lehúzás elkerülésére. Persze, ha mind az öt szemétláda, akinek túktúkja van, előre megegyezett egy háromszoros árban, akkor az embernek kevés eszköze marad az önérvényesítésre, de pont ettől jó makacskodni és két percig nem megadni magad, legalább küzdjenek kicsit, ha már a lelkük romlott.


A határ menti település ennél izgalmasabbat nem is nagyon tartogatott számunkra. A Tescoban bevásároltunk és az éhségünk enyhítendő vettünk két plasztik pizzát - hát ha valaha rákos leszek, azt ennek köszönhetem majd.

Az utunk egyik egyértelmű személyiségfejlesztő hatása, hogy nincs bennünk kényszeres korreláció a vendéglátóipari helyiségekben eltöltött idő és a fogyasztásunk mértéke között. Ennek az új pofátlanságunknak köszönhetően, ha nem vagyunk szomjasak vagy éhesek, akkor az első megrendelt italunkkal/ételünkkel órákra is berendezkedünk a kávézó/étterem egy csendesebb sarkában. Most épp a Starbucks vendégszeretetét élveztük egész pontosan „két közepes kávé osztva három és fél óra” hányadossal.

A határátlépéssel nem volt gond, nem húztak le, gyors volt és gördülékeny. Utólag tudom, hogy a laosziak és az angol nyelv nem jó kombináció, külön posztot érdemelnének a szerintük angolul  megszületett gyöngyszemek, íme a legelső, amivel szembetalálkoztunk, a határok között közlekedő buszról van: „Please note before your passenger into the car and please bring your luggage into the car every time is lost if the company is not responsible for any.”


Laoszban egy kedves szemű taxis befuvarozott minket a fővárosba, Vientiane-be, ahol a turistagettóban egykettőre találtunk magunknak egy budapesti lakás belmagasságával vetekedő szobát (2000 Ft).