Az Őrült Ház

A ház egyik oldala:

Kicsit más szögből:

Medve-szoba:

Méhecske-méz szoba:

Madaras szoba:

Talán méhecskés:

Őz szoba:

Tigris szoba:

Lépcsőház:

Marci mászik lefelé a ház részeit összekötő, életveszélyes lépcsőn:

Körülbelül térdig érő korlátos folyosón fotózok imádkozva:

 

0 Tovább

Hegyvidéki pihenés Dalatban

Saigonból elbuszoztunk Mui Ne strandjára, ami egy kellemes tengerpart a medúzákat leszámítva, de a rengeteg strandsporthoz nem volt kedvünk, az étel viszonylag drága volt, úgyhogy inkább továbbálltunk innen is.

Dalatba a mianmari rizseszsákos busz után talán a második legrosszabb buszunkon jutottunk el. Kis híján lázadás tört ki a turisták között, mert persze mindenkinek légkondis, nagy buszt ígértek az utazási irodában, de reggel egy elég kicsi, nagyon rozzant busz vett fel minket, aminek nem volt csomagtartója és elég ülőhelye, voltak, akik a földön ültek több órát.

Egyfelől jó, hogy ilyenkor a hangosabbja kiabálni és telefonálni kezd, mert a dk-ázsiaiak talán megtanulják egy kicsit, hogy a szolgáltatóiparban bizony hosszútávon érdemes gondolkodni: ha átvágnak, egy perc alatt kürtölöm tele az internetet az élményemmel, és az eggyel gondosabb utazó soha nem választja őket. Ha kicsit pechesebbek, a LP-hez is eljut az információ, és akkor bizony halálra vannak ítélve.

Másfelől olyan felesleges ennek a kontinensnek a fejlődő országaiban idegeskedni ezeken a dolgokon. Aki itt utazik, el kell, hogy fogadja, hogy időről időre történik ilyesmi, és koszban, kényelmetlenül utazik - ez van. Az persze ettől még roppant idegesítő marad, hogy az utazási irodás az arcodba hazudott pár nappal ezelőtt, de változtatni nem tudsz rajta.

Ez a busz most tényleg különösen szar állapotban volt, a hegyekben fekvő Dalat megközelítése sokszor teljesen esélytelennek tűnt. Volt, hogy gyalogosok hagytak le minket könnyedén, a biciklisek száguldozni tűntek. Én nem is tudom, hogy hány óra alatt - ilyenkor mindkettőnk stand by funkcióban nyáladzik -, de végül odaértünk.

Persze egy hotelhez vittek minket, aki lefizette a buszsofőrt, de mi rendíthetetlenül elcaplattunk a könyvből kinézett hotelünkig -ami tele volt. Sebaj, a szomszédba beköltöztünk és nekiálltunk élvezni a friss, hűvös levegőt. Dél-Vietnám után igen értékeli az ember.

A „hill station”-ökön általában nem nagyon lehet mást csinálni, mint sétálgatni, feküdni a fűben, enni, kávézgatni, esetleg megnézni egy közepesen érdekes templomocskát. Dalat azonban meglepetésünkre többet nyújtott ennél. Egyrészt az útikönyv ígért egy őrült szerzetest, aki egy kolostorban lakik egyedül a városka szélén és több ezer képet halmozott fel – ugyanis lelkes festő a lelkem. Ha épp jó kedvében találod, megvendégel és vehetsz tőle az alkotásai közül is. Erre nagyon rápörögtünk, de hiába kerestük fel a kolostort, épp nem volt otthon.

Szerencsénkre azonban mégis meg tudtuk lesni, mikor beültünk egy kávézóba jegeskávézni, ahol kizárólag férfiak üldögéltek szokásos kora délutáni kávéjukat iszogatva, és ott találtuk egy ijedt szemű fiú társaságában valamire hevesen rajzolgatni. Tényleg őrültnek nézett ki, de mindenki tisztelettel beszélt vele, és fizetett a kávéjáért is.

Aztán itt van eldugva egy leginkább vidámparki varázskastélyra hajazó villa/ház/palota - az úgynevezett Őrült Ház, amiről itt vannak további képeink -, amit egy híres vietnámi függetlenségi harcos lánya építtetett - illetve építtet a mai napig. Állítólag minden éjjel itt alszik, a hely pedig egyszerre szeretne múzeum és szálloda lenni. Ebből kifolyólag leginkább persze múzeum marad, ki szeretne percenként kukucskáló fejeket a szállodai szobájának ajtajában?

Ez a két látnivaló is szokatlanul különös és üdítő volt a szokásos turista attrakciókhoz képest, de ami minket igazán megfogott, az az utolsó uralkodó Bao Dai nyári rezidenciája volt a városka közepén magasodó dombon.

A kert egészen beteg, számunkra nem teljesen világos célcszoporttal rendelkező szobrai után kellemes meglepetés volt az enteriőr. Világos, nagy terek, egybefüggő, mégis élhetően elválasztott helyiségek, ízléses színek és formák, meglepően modern bútorok, konyha és mosókonyha. Itt további képek.

A padlóvédő mamuszért már önmagában megérte volna, de nekünk az épület is nagyon tetszett, és soha nem hittem volna, hogy ezt mondom egyszer, de ebben a királyi rezidenciában laknék is.

0 Tovább

júli1

Halong öböl, Vietnám

0 Tovább

jún30

Hoi an

0 Tovább

made in Vietnám

Bácsi harcol át az úton. 

0 Tovább

jún29

Vietnám

0 Tovább

jún28B

Sárkány balra, Vietnám

0 Tovább

jún28A

Sárkány jobbra, Vietnám

0 Tovább

jún27

Vietnám

0 Tovább

jún26

0 Tovább

jún25

Hoi An, egy kínai ház polca

0 Tovább

jún24

Hue, pihegő német turisták

0 Tovább

jún23

Hoi An, lámpás és kilátás a hídról

0 Tovább

jún22

Hoi An

0 Tovább

jún21

Hoi An

0 Tovább

jún20

Hue, Vietnám

0 Tovább

jún19

kínai templom, Hoi An, Vietnám

0 Tovább

jún18

Hoi An templom, füstölők

0 Tovább

jún17

Észak-Vietnám

0 Tovább

jún16

Hoi An, Vietnám. Azóta sem tudom, mit lestek.

0 Tovább

jún15

Hanoi, Vietnám

0 Tovább

Egy furcsa vallás és a vietkongok csapdái

Saigon utolsó napjára vásároltunk egy buszos kirándulást vidékre megnézni a Cu Chi háborús üregeit és egy furcsa vallás, a Cao Dai legnagyobb templomát. Az angolul nagyon jól beszélő „Smoking Joe” lett az idegenvezetőnk. Eredetileg angoltanár volt egy vidéki faluban a Delta-vidéken, aztán rájött, hogy nyugatiakat terelgetni egy légkondicionált buszban sokkal kényelmesebb és kifizetődőbb vállalkozás.

A Cao Dai vallást a huszadik század elején alapította bizonyos Ngo Van Chieu. A vallásban a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus gondolatai keverednek. hitük szerint egy isten létezik csak, akit mindent látó szemként vizionál a Cao Dai hívő piktor. Isten fiaként tartják számon Krisztus és Buddhát egyaránt, és szentként tisztelik Sun Yat-sent a kínai forradalmárt, Nguyen Binh Khiem-et egy középkori vietnámi szerzetes-költő-szentembert és - hogy a Nyutgat se maradjon ki - Viktor Hugot.

A papság hierarchikus a kereszténységhez hasonlóan, a hierarchiában választással és beavatással kerülnek közelebb a hívők istenhez. A vallásalapító halála után megüresedett „pápai” tisztséget azóta nem tölti be senki, ugyanígy üresek a püspöki székek is. A jelenlegi legmagasabb vezetők ugyanis még nem elég érettek ezekre a pozíciókra.

 

A Cao Dai hívők legnagyobb számban Dél-Vietnám egyik tartományában élnek, a franciák kivonulása utáni kaotikus években még kvázi-autonómiát is sikerült kiharcolniuk itt. Diem a dél-vietnámi diktátor hatalomra kerülése után üldözötté váltak nagyon sok más kis egyházzal együtt, lévén a főnök bigott katolikus.

Miután Diemet belegéppuskázták egy pottyantósba a Saigont megszálló vietkongok, a vallás - szigorú kontroll alatt - de újrakezdhette működését. Ahogy közeledtünk a főtemplomukhoz, egyre sokasodtak a Cao Dai templomok a rizsföldek között. Ezek az épületek talán a legfurcsábbak az összes eddig látott vallásos épületek közül: alakjukban leginkább egy katolikus templomra emlékeztetnek, mégis pagoda a tornyuk és a falakon csicsás-színes sárkányok kergetőznek kínai módra.

Belülről a keresztény templomhoz hasonló, bár nincsenek székek, a krucifiksz helyén pedig egy óriás felhős gömb terpeszkedik rajta a mindent látó szemmel, amit engem végig a Doom zöld trutyit köpködő vörös egyszemű szörnyeire emlékeztetett, ez azonban sem nem kacsintgatott, sem nem köpködött.

A Cao Dai hívők fehér pizsamában érkeztek meg a pontban délben tartott misére, rangjuk és hierarchiában elfoglalt helyük alapján felsorakoztak a gömb elé a színes sityakjaikban. A misén egyszerre szólt kínai nyikorgós zene és keresztény templomi ájtatosság nyugati fülnek meglehetősen kellemetlen módon. Gyorsan el is szivárgott a szép számban megjelent fényképező turistanép a csak nekünk épített galériáról, hogy a templom előtt ájuldozzanak a hőségtől vagy szemétevő és szemtelen majmokat fotózzanak.

A nap második attrakciója a Cu Chi Alagutak nevű háborús objektum volt. Az üregeket a térségben élő népek kezdték el ásni, miután - az északi propaganda hatására - megszerették a kommunizmus gondolatát, ezek után pedig az amerikaiak vadászni őket. Az évek során szépen lassan az egész vidéket behálózták ezek az ember alkotta föld alatti járatok, tároltak itt lőszert, ápoltak sebesülteket, és bujkáltak a bombák elől - akár heteken keresztül.

Az amerikaiak képtelenek voltak felszámolni a Saigonhoz kellemetlenül közel található ellenállást, annak ellenére, hogy még vietnámi mércével is rengeteg bombát és dioxint dobtak a vidékre. A járatokba csak ritkán mertek bemerészkedni gyalogszerrel, egyrészt be sem fértek, lévén a vietnámiak jóval alacsonyabbak és vékonyabbak, másrészt a járatok kegyetlen csapdákkal voltak biztosítva minden létező irányból. Inkább csak behajigálták a gránátjaikat, és továbbálltak.

Ami az amerikaiaknak nem, az az azóta eltelt harminc monszunnak és az időközben visszatért vegetációnak sikerült, a járatok nagy része összeomlott már, és csak néhány szakasz látogatható, ezek egyike a Cu Chi. A hely első ránézésre jobban hasonlít egy erdei tornapályára, mint zseniális katonai létesítményre. A dzsungelben széles ösvények vezetnek, időnként megálltok jó kínai turista módjára, egy vietkongnak öltözött helyi bemászik egy ezidáig láthatatlan lukba, és titenöt másodperc alatt tökéletesen láthatatlaná válik. Ezek utám törvényszerűen arra ösztökéli a legdagadtabb ausztrál lányt, hogy egész nyugodtan kövesse a példáját, aki rihegröhigcsél, a barátja pedig Sárát unszolja, hogy inkább ő másszon.

Más megállóknál a lehetséges összes módon megépített csapdák veszélyességét szemléltetik egy bottal, esetleg mozgó vietkong babák szednek szét gonosz imperialista bombát. A hely legérdekesebb része a nyugatiaknak az eredeti méret kétszeresére szélesített alagút, ahová négykézláb még én is befértem nem kifejezetten kényelmesen. Az rövid alagútszakaszra tíz méterenként pánikkijáratokat szereltek az okos vietnámiak, a társaság nagy része ki is menekült az elsőn, Sára azonban végigkúszta a teljes hosszt, hogy adjon egy pofont az enyhe klausztrofóbiájának.

Az élményt megkoronázandó egy rossz angolsággal előadott rendkívül demagóg és propagandagyanús videót is megnéztünk. Slim Joe még egy diorámán is szemléltette a látottakat egy biológiatanárt megszégyenítő hosszúságú kétméteres mutatópálcával. A végén pedig halkan megjegyezte, hogy ő a dél-vietnámi seregben szolgált.

0 Tovább

Áramszünet

Mindenkitől elnézést, aki hiába kereste fel az utóbbi két hétben a blogot, itt vagyunk, visszatértünk, most már minden megy tovább a régiben, jó olvasgatást, nézegetést.

0 Tovább

júni14

templom, Hoi An, Vietnám

0 Tovább

júni13

A biztonsági őr sziesztája című kép. Hue, Vietnám

0 Tovább

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

2012.07.11.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.
2011.08.28.

Utolsó kommentek