madein

Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem igazi Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.

Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze. 
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál.

A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.

Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.

Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.

A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz méter mély szakadéktól.

A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.

Még gyerekként egy éjszakán megnéztem a Casablacát. Szürke volt, a nap soha nem sütött, mindenki végletes volt és elkeseredett. Ennyi emlékem maradt meg belőle. 
Varanasi kicsit ilyen lesz nekem eztán.

Szürke, mintha a nap teljes erejéből soha nem sütne át a Gangesz fölött örvénylő párán; a levegő nehéz, áll a meleg pára. A szűk sikátorokban egymást váltják a kántáló-zenélő csoportok. Az emberek nem mosolyognak, összpontosítanak, vonulnak, a katonák kiabálnak. Katonák vannak mindenütt. A part közelében lévő mecset olyan, mintha egy szigorított börtön lenne: strázsa, magas fal, szögesdrót. Varanasiban több muzulmán él, mint hindu - így mondta a minket fuvarozó rókaképű indiai -, annak ellenére, hogy ez a város a hinduk egyik legszentebb helye. Akit itt hamvasztanak el, megszabadul a reinkarnáció kényszerétől és a nirvánába jut. Nem csoda, hogy mindenki itt akarja földön maradt testét elégettetni. A parton egymást támasztják a különböző maharadzsák palotái. Van, akit már a család hoz ide, de van  aki lábon érkezik ide meghalni; több szegényház-siralomház működik ilyen célokra, mindig zsúfolásig tele.

A leggyakoribb indiai utazás a Delhi-Jaipur-Agra-Varanasi útvonalat követi, ennek okán itt sokkal több fehérrel találkoztunk, és az itt élőkön is érződött, hogy megszokták a turistákat. Nem bámultak, csak a szokásos szintű nyomulás ment, azt meg már kisujjból.

Az itt gyászolók viszont érthető okokból nem viselték jól, hogy a szertartásaikat megbámulják, lefényképezik mindenféle idegen népek. A hajnali Gangeszen csónakázáskor társainkat tíz méterről üvöltve osztotta ki egy hindu férfi, hogy takarodjanak. Be is szálltunk mind a hajóba, hogy visszafelé menet bőrig ázzunk az eddig átélt legkeményebb monszunban.

Taj Mahal
Az indiai turista előbb vagy utóbb, de eljön Agrába. Maga a város nem nyújt különösebben sokat az átlagosnál: agresszívebb riksásokon és sakk-készlet árusokon túl meg lehet nézni az Agra Fortot, ami ugyan érdekesebb, mint a delhii hasonmása, azonban az utóbbi két hét végtelen számúnak tetsző erődlátogatásunk után már a legszebb márványtrón és a legmagasabb torony sem tudja áttörni az érdektelenség bástyáját bennünk, hogy érzékletes képzavarral éljek.
Tetszik, nem tetszik, a Taj Mahal az, ami miatt az ember ideutazik. És nem mellesleg szépen befizeti az átlagos belépő három-négyszeresét. Egy belépő külföldi látogatóknak 750 Rp, vagyis 3750 Ft, de cserébe nincs húgyszag, kapsz egy palack vizet és egy cipőre húzható zoknit, ami a márványt hivatott védeni, úgyhogy két perc alatt szétszakadt a sarkunkon. Tűsarkún még hatékonyabban véd, és különösen jól mutat. Az indiaiak csak a töredékét fizetik a mi belépőnknek, de ez bárhol igaz Indiában. (És ők nem kaptak ám zoknit.)

Az épület, amit mi mindig is a sivatagba képzeltünk, a Yamuna folyó partján fekvő mauzóleum, a mogul Jahan sah építette második, legjobban szeretett, igen termékeny feleségének, aki a 14. gyermekük születésekor halt meg. Épp belekezdett saját sírjának építtetésébe, mikor a pénzszóráson felháborodott fia börtönbe záratta, és a hatalmat átvéve saját építkezésbe kezdett. A hagyomány fennmaradt, a későbbi muszlim uralkodók is mind építkeztek, de a Taj Mahalt soha nem tudták tökéletességében felülmúlni. Az erőforrásokat kimerítő próbálkozások végül a mogul birodalom összeomlásához vezettek, a muszlim uralom a 17. században véget ért.

Az épületet még az angolok sem akarták istállóvá alakítani - ahogy azt számos másműemlékkel megtették -, így mai napig őrzi eredeti szépségét. És tényleg. Gyönyörű.

„Nem értek egyet a könyvvel. Nem azt nehéz megállni, hogy adjak nekik pénzt, hanem azt, hogy ne rúgjam fel őket!”


Sikerült Sofit rávenni, hogy vigyen el Fatehpur Sikribe, Jaipurból Agrába menet útba esett.

Fatehpur Sikri egy szellemváros. A muszlimok 450 évvel ezelőtt építették, és rá húsz évre el is hagyták. Több teória is született ennek okáról: a legvalószínűbb, hogy nem volt jól védhető, de nekem jobban tetszik, hogy nem volt elegendő víz a város ellátására.

Egyedül a palotanegyed van feltárva és restaurálva, a mellette fekvő város egy halom fűvel benőtt tégla. Mindenhol erőszakos, önjelölt guide-ok, itt ebédelő, bámuló családok és vihogó, mutogató suhancok. Mire végigmenekültük az összes fontosabb helyet, mindkettőnknél elszakadt a cérna. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok három centiről egy harmincas férfi arcába üvölteni, hogy „I said, no!”. Az összeomlásunk csak a mecsetnél következett be. Ide persze zokniban. Egyfelől egy hatalmas mecset gyönyörű melléképületekkel egy kövezett udvaron, másfelől minden tele van szeméttel, így-úgy összehordott szeméthalmokkal és árusokkal. Összetákolt, alig álló fabódékban, leterített lepedőkön kínai műanyag gagyi, művirág, strandlabda, kávéscsésze, bármi. Körbejártuk a szeméthalmokat, gátlástalanul elküldtünk mindenkit, aki egy méternél közelebb jött, majd kiszáguldottunk.

A cipőnk felvételét egy kéregető nő asszisztálta végig, akinek Marci érthetően és érzékletesen, habár kissé talán ingerülten elmagyarázta magyarul, hogy mit gondol a szituációról, majd karon ragadott és távoztunk.

Az utolsó rajasthani állomásunk Jaipur volt.

A kötelezo fortnézés után egy sokkal izgalmasabb helyen voltunk: csillagvizsgálóban. A csillagászat iránti tökéletes érdektelenségem ellenére el kellett ismernem, hogy Jantar Mantar lenyugözo hely. Távolról szemlélve leginkább valami eszement vidámparknak tunik, de minden egyes csúszda és építmény valamilyen csillagászati szereppel bír.

Jaipur alapítója, Jai Singh maharadzsa építtette a komplexumot a 18. században inkább asztrológia, mint asztronómia céljára. Ettol függetlenül professzionális és nem mellesleg gyönyöru muszerek garmadája van a gondozott park területén elszórva. Aki ért hozzá, a legnagyobb csúszdával két percre pontos idot mérhet.

A Rough Guide forrón ajánlott egy éttermet a külvárosban, úgyhogy Jantar Mantar után ott terveztünk ebédelni. Az odajutás nehézkessége (nem részletezném, milyen egy féllábára izomsorvadásos biciklis riksással vitatkozni, aki a megbeszélt ár kétszeresével sem elégedett) ellenére most már mi is szívbol ajánljuk a Peacock Restaurant-ot mindenkinek, aki Jaipurban jár. Mi például nem jönnénk vissza.

Agra jön (ahol van Taj Mahal és McDonalds), ami már Uttar Pradesh tartomány.

Brahma - minden hindu isten közül a legősibb - lótuszvirágot ejtett a sivatagba. Ahol a virág földet ért, egy pici, kör alakú tó keletkezett. E körül jött létre Phuskar.

A novemberi telihold idején itt zajlik az egyik nagy hindu fesztivál, melynek keretében ezernyi indiai szabadul meg a bűneitol. Az agyafúrt rajasthani kupecek ugyanebben az időben tartják a környék legnagyobb tevevásárát, hogy a lelkileg megtisztult fesztiválozók kielégíthessék teve-, ló- vagy tehén szükségletüket.

Nem lévén fesztivál, számunkra a nyüzsgés, a tevék és a megtisztulás is mind elmaradtak. A sivatagot pedig buja zöld erdő borította. 

Mivel Brahma csatornázást és közutakat nem potyogtatott az égből, az indiaiak ilyen irányú igényei pedig nem túl magasak, egy kétórás, kiadós monszuneső az egész települést kacsaúsztatóvá változtatta. Mindaz ami érdekes, szarral és szeméttel elegyedő víz alá került: a helyiek térdig jártak a vízben, a turisták ijedten álldogáltak a víz szélén.



Az élelmes indiaiak persze mindenen, aminek kereke volt, minket akartak a tóba beletolni, hogy aztán a víz alatt lévő templomokat és miegymást elmutogassák kézzel, lábbal. Nekünk azonban mostanra életképessé fejlődött átbaszásszenzorunk, úgyhogy sikerült megállnunk a kísértést, hogy egy gyümölcsöstaligán nézzünk monumenteket. Helyette elfogyasztottunk egy korrekt pizzát a Little Italy nevü, kedves kis helyen, és végigntünk egy csomó B-muvit az HBO Indián.

Kezdem azt hinni, hogy Indiában annál jobb nekünk, minél felkapottabb egy település turisztikailag. Ezt az elgondolásom még hagyom érni Varanasziig, de Udaipur eléggé megerosítette.

Az egész belváros a turistákból él: féltitkos szervezetekbe tömörülve próbálnak minél több pénzt kihúzni a zsebedből. Beülsz frissen facsart dzsúzt inni, ártatlanul beszélgetni kezdesz, és hirtelen már egy szabót ajánlgatnak, hotelek névjegykártyáját tömködik a zsebedbe, vagy megpróbálnak átkísérni egy étterembe. Körbereklámozzák egymást, ahogy a büszke dzsúzos magyarázta: this is a chain. Ennek azonban megvan az az előnye, hogy nem bámulják az embert hatalmasra kerekedett szemekkel - mint Bikaneerben -, és mondjuk harmadszorra még azt is megértik, hogy nincs szükséged egy testre szabott öltönyre mindösszesen 6000 rúpiárért.

A város egy tó köré épült az itt említett hegyek között, indiai mércével mérve nem túl régen, mintegy ötszáz éve, mikor Rajasthan épp a muszlim és a testvérháborúk idejét élte. Az élelmes királynak elege lett a hegytetőn állandóan szem előtt lévő, pórias erődjébol, amit évente újjá kellett építenie, így eldugottabb terület után nézett. Végül ennél a szép kis tónál építette fel a palotáját. 

A hely védhetőségét egész egyszerűen az adta, hogy mindentől baromi messze van, jó magas hegyek között. A tó (ami többször is kiszáradt) pedig a szegényebbek fürdo-, hajmosó- (a nők száriban fürdenek) és strandolóhelye (a fiúk alsógatyában ugrálnak fejest a hídról) mind a mai napig.

Mára - szokás szerint a kereskedelem megszűntével - a város elszegényedett: az egykor volt pompának a nyomát igazán csak a lenyugöző méretű palotában lehet felfedezni. Udaipur amúgy egy korrekt városka, mi jól éreztük magunkat, talán nem is annyira a kultúra, mint inkább a helyiek kedvessége miatt. A Sahelion-ki-Bari parkba pedig ne menjetek el.