madein

Ellora barlangok

Az igent jelentő sűrű fej oldalra biccentéseiknél nincs cukibb.

Ellora caves

Khajuaro az indiai utazó számára egyet jelent az erotikus művészettel. Nem többet és nem kevesebbet tudsz róla, mikor idejössz. És valljuk be, az, hogy templomokon mindenféle alakok különböző szexuális pozitúrákban feszítenek, elég mindenkinek, hogy ideutazzon, annak ellenére, hogy a vasútvonal messze elkerüli, tehát nem leányálom idejutni. Mi is vonatoztunk 14 órát (Gorakhpur-Jhansi) és buszoztunk 6 órát (Jhansi-Khajuaro), hogy fütyi.

A turistakoncentráció egyértelműen megnőtt (főleg Gorakhpurhoz képest), és ennek megfelelően a város tele volt woodfireovenpizzával, gnocchival, alkohollal és „come to my shop, my friend, just looking, looking is free”-gal. Sajnos a Rough Guide által ígért German Bakery bezárt, a fára épült éttermet pedig épp felújították, úgyhogy croissant és lombkorona nélkül, de azért jóllaktunk többször is európai módra.

A tényleg malac templomokat a 9-10. század környékén építették, zömében hindu istenek tiszteletére, de akad néhány dzsain is. Hogy a mai napig állnak, annak a szerencsés ténynek köszönhetik, hogy elkerülték a muzulmánok templomrombolási szokását, mivel az épületek az akkori sűrű dzsungel közepén épültek, és mikor később feledésbe merültek, benőtte őket a gaz. Csak a dzsungel és az időjárás rombolta az épületeket.

Fogadtunk egy guide-ot – egy 65 éves, koszos, angolul remekül beszélő öregembert, aki szegény annak idején kénytelen volt abbahagyni az egyetemet (orvosnak tanult), mert a szülei nem tudták tovább finanszírozni a taníttatását. Azóta földet művel és túrát vezet. Hála égnek, ő nem a „a férfi és a nő között pedig ott van egy majom, ami az én interpretációmban azt jelenti, hogy a férfi a házasságban úgy szenved, mint egy majom” típusúak közül való vezető volt, érdekesen és jó tempóban mesélt. A közös három óránk csúcsa mégiscsak az volt, mikor az egyik templomlépcsőn megpihenve összevitatkozott egy nyugalmazott tábornokkal az egyik női szobor jelentésén. A katona szerint ugyanis a táncoló alak valójában mellrákszűrésen van épp, nem kell az okosítás. A felháborodott öreg végül továbbparancsolt minket a következő templomba, így a szituáció méltatlanul unalmas véget ért.

Este aztán, mikor szortíroztuk a fotókat, tudatosult bennünk, hogy a forróságban egyszerűen fel sem fogtuk, mennyire szépek voltak a templomok. Lenyűgöző részletesség, obszcén faragások, sok isten sokféle reinkarnációja.

Sötétedés után még egyszer kifizettük a belépőt a „sound and light show”-ra, ahol a templomok történetét mesélte el egy öblös férfihang angolul, miközben tetszés szerint megvilágították valamelyik épületet fehér vagy kék fénnyel. Marcinak tetszett.

A hülye könyvesboltos indiai - nulla üzleti érzékkel - nem vette meg The Girl with the Dragon Tatoo-nkat, pedig jó áron adtuk, és elmagyaráztam neki, hogy nemzetközi bestseller. Még Mumbaiban megpróbáljuk, de ha nem sikerül, el kell cserélnünk valamire egy kávézóban vagy hotelben.
Megyünk vissza Jhansiba (vonatjegyünk van Jalgaonba), és Khajuaroról ezentúl is csak az erotika fog eszünkbe jutni, de az elégedettenn.

A legtöbb nő a következő arckifejezéseknek van birtokában:
a. lenéző
b. undorodó
c. szenvedő
d. gyanakvó

A közlekedés balkezes. Európainak már ezt kihívás megszokni: eleinte folyton a jobb oldalon gyalogoltunk az út mentén (ó, járda, de jó volna) szembe mindenkivel, vagy folyton jobbra nézelődtünk a keresztbe átkeléskor. Nepálban hat féle jármű létezik: fehér Maruti Suzuki, Tata teherautó, Tata tanker Airport Supply felirattal, Tata Busz, bicikli, Honda Hero motor.

A sofőrökre nem jellemző az utak állapotán való aggodalmaskodás, a puhányabbja valószínűleg inkább otthon marad. A csak két centivel vagy három másodperccel elkerült balesetek senkit nem zaklatnak fel. Egy idő után mi is megtanultuk egy könyvből épp csak úgy mellesleg felnézve, udvarias érdeklődéssel figyelni, hogy egy teletömött busz száguld velünk szembe, miközben egy süvítő, követ szállító teherautót előzünk.

Lámpa vagy KRESZ vajmi kevéssé létezik, farkastörvények és szokások uralkodnak. Ami nagyobb vagy nehezebb, annak van elsőbbsége, ami gyorsabb, az előzhet, nem számít hol, mikor vagy mit. Egy szabály van: ha előzöl, dudálj. (Éjszaka reflektorral villogj.) Az összes teherautó hátulján ott áll szép, díszes betűkkel: „horn please” vagy „push horn”.

Mivel a buszvezetőnek nincsenek azok a szép nagy kutyafülű tükrei, mint otthon, és a buszok is szélesebbek, nagyjából semmit nem lát a bal oldalra. Így mindig van egy segítő, aki a bal oldalon kialakított egyetlen ajtóban áll (lóg ki), és a busz oldalának csapkodásával jelzi, hogy állj, vagy, hogy mehetsz. Nem került sok időbe megfejteni cizellált jelrendszerük: egyet baszol a buszra (tá), megáll, kettőt baszol a buszra (ti-ti), indul.

Az utak túlterheltek és nagyon rossz állapotban vannak. Szeretnénk kiemelni mind közül a Privi Highway Katmandu és Bakhtapur közötti szakaszát. Ez azért különleges, mert - egy 6 sávos főútként - az aszfaltozott utak életciklusának minden stációját tartalmazza bármely keresztmetszeti szelvényében. Egyszerre szekérút, szétesett betonút, befoltozgatott betonút, frissen aszfaltozott autópálya és rohadó autópálya. A szerencsétlen járművek ezen szlalomoznak, miközben a még szerencsétlenebb útépítőmunkások egykedvűen lapátolják a salakot a sárga porförgetegben.

A buszoknak nincsenek kifejezett megállóik, ha szólsz, hogy fel- vagy leszállnál, általában megállnak. Szegények nincsenek elég jó állapotban, viszont díszesen gyönyörűségesek.

Van olyan, hogy Sony tévécsatorna. Ez valahogy nekem nagyon tetszik. Olyan mintha lenne Benetton laptop vagy Samsung kanapé.

Jhansi

A Nepál-India határ simábban ment, mint vártuk, az indiaiak nem várt kedvességgel fogadtak, a határőr például felhívta Marci figyelmét, hogy mennyire szép az útlevélképem (az akkori hosszú szőke hajam mindig lenyűgözi az indiai férfiakat) az övéhez képest, ami igaz és kedves volt tőle. Öt perc múlva már egy dzsipben ültünk, ami  Gorakhpurig vitt minket tizenhatunkat.

Nem nagyon hiszem, hogy létezhet rosszabb hely másfél napot elütni a vonatodig, mint Gorakhpur. Koszos, hangos, büdös, érdektelen iparváros, ahol a mintha a férfiaknak az egyetlen munkájuk a köpködés lenne. Nem csináltunk sok dolgot, de az mind rosszul sült el.

Ahány riksással próbáltuk, majdnem mind nekiállt az út végén parádézni, hogy még kell neki pénz, mert ez nagyon-nagyon kevés.(Előre megegyeztünk, és nem volt az.) Többször vonultunk el úgy, hogy torkaszakadtából üvöltött utánunk hindiül.

Pénzt kellett felvennünk, de a három ATM-ből, amit találtunk, kettő nem adott pénzt, a harmadiknál meg huszonnégy ember állt sorba. Kicsit több, mint félóra alatt sikerült pénzhez jutni, hogy beülhessünk az egyetlen túllégkondizált, fancy étterembe a városban. Gondoltuk itt fogjuk elütni a délutánt, nem a rohadó hotelszobánkban a vasútnál. Nos ezt ők nem így gondolták. Békésen olvasgattunk a desszert és a kávé mellett, mikor egyszer csak megérkezett a számlánk, amit  egyáltalán nem kért senki. Fizettünk, és önérzetesen távoztunk. Minden riksást félresöpörtünk az útból, és hazagyalogoltunk magunk.

A szálloda még tartogatott éjszakára egy utolsó meglepetést. Volt a szobában egy kicsi erkélyünk, amit egy szúnyog- és egy rendes ajtó zárt: valami megátalkodott fenevad egész álló éjjel megpróbált bejönni rajta. Kitartóan és hangosan kaparászott, el nem tudtuk képzelni, hogy állat ilyen motivált legyen a bejutásra. Többször kinyitottuk, de semmit nem láttunk, ha dörömböltünk is, csak percekre hagyta abba. Én füldugóval aludtam el, Marci anélkül - ő bátor ember.

Hajnali négy körül keltünk, hogy a négynegyvenes vonatunkat elérjük. Két remek órát töltöttünk az állomáson a késő vonatra várva, hogy aztán tizennégy órát vonatozzunk Jhansiig.

Nem mondat a mondat, ha nincs sir a végén.

Ajanta caves

Szia Nepal, nagyon jo volt, koszonjuk!

Lumbini

14 óra buszozás után egy rettentően koszos hotelszobában ért el az a lehangoló gondolat, hogy akármennyire is felemelő Buddha születésének helyén lenni, ez a felemelés minket el fog kerülni az elkövetkező két napban.

Éjszaka aztán elment az áram, vele együtt a plafonra szerelt propeller altató meleg szele, és mi kettesben maradtunk a párás, döglött melegben húsz-harmincmillió rovarral. Az áram nem is jött vissza az elkövetkező 2 napban.

Lumbini végtelen rizsföldek között fekszik közel az indiai határhoz. A nepáli kormány megirigyelte a buddhista búcsújárást a határ túloldalán (Kushinagarban halt meg Buddha), és úgy döntött, hogy építtet egy óriási vallásos vidámparkot a határ innenső oldalán Buddha születési helyére. És mivel a nepáli kormányok közös jellemzője, hogy maguktól nem csinálnak semmit: felkérték az ázsiai, buddhista országokat, helyezzék el saját pavilonjaikat a vidámparkban.

Buddha - a helyi felirat szerint - egy zöld kövön született majdnem háromezer éve. Az ezt követő évszázadokban felépült a kő köré néhány sztupa és buddhista kolostor. Mindebből mára csak térdig érő téglafalak maradtak semmitmondó feliratokkal. Ez azonban a park legkisebb látnivalója.

A tervezők óriásit álmodtak: a parkban gigantikus csatornák, szökőkutak, kutatóközpont. A grandiózus terv csak erős képzelőerővel érhető tetten, a valóság jobban hasonlít egy munkatáborra, ahová érthetetlen módon odaköltözött a helyi maffia, és zárt kertekben felépítette a saját kis álomvilágát. A területet keresztben kettéosztja egy kiszáradt csatorna, két oldalán sétányokkal. A sétányokról a mocsáron túl látszanak a magas téglafallal elkerített pavilonok. Az egész parkban ráérő építőmunkások lézengenek, a helyiek terelgetik át a bivalyaikat, vagy unottan bicikliznek az itt gyűjtött tűzifával hazafelé.

Egy bivalycsorda nyomán végül keresztülhatoltunk a mocsáron és a dzsindzsán a többet ígérő épületek irányába. Az épületek és a kertek  olyanok voltak, mintha egy másik világegyetemből pottyantak volna véletlenül ide.

Aprólékosan nyírt gyep, fekvő, ülő, integető aranyszínű buddhaszobrok, frissen festett, óriás freskók. Kívül sárdagasztás, mocsárszag, enyészet, düledező, üres, de grandiózus épületek, amelyek üresen állnak. Az egészet bejárni életem egyik legbizarrabb élménye volt, azt a jelenetet pedig sosem fogom elfelejteni, mikor Sára csendben állt egy darabig egy kiszáradt, undorítóan koszos medence szélén, majd megfordult és kibukott belőle a kérdés, ami mindkettőnkben bújkált: mégis mi a jó kurva élet ez itt?

Hazafelé sétáltunk, és mindketten féltünk kicsit a gondolattól, hogy ez volt az utolsó napunk Nepálban. Megyünk vissza Indiába, rengeteg nehézséget jelent - az eddigi tapasztalataink alapján.

Ez a kis poszt köszönetül áll itt annak a nepáli buszfőnöknek, aki hajszálra úgy nézett ki, mint a Spiros Wire-ből, aki 12 órán át viselte gondunk a Kathmandu-Bhai(ha)rawa buszúton, és aki ezek után a végállomásra érkezvén elhajtotta az össze üvöltő riksást, közölte, hogy maradjunk a helyünkün és rávette a sofőrt, hogy a tök üres helyi busszal dobjon el minket abba a kereszteződésbe, ahol a Lumbini fel tartó buszra felszállhatunk.

A hegyekben élő gyerekeknek - valami betegség miatt - folyamatosan ömlik a takony az orrukból.

Meg mernék esküdni, hogy itt többet mosnak, mint Indiában. Minden faluban minden kútnál szappanozott egy-kettő-három nő a nap bármely szakaszában.

Kathmanduban minden lehetséges. Ez az ebéd is.

Tisztán tartott, takaros nyomornegyed nem ritka errefelé.

A nemzeti ételük a „daal bhaat” (rizs és lencse). A nepáliak többsége egész életében csak ezt eszi. Kézzel esznek. A hegyekben a rizsteraszok mindig lencsével voltak elválasztva.

Ha cseng egy telefon, a gazdája bárhol van és bármit csinál, felveszi egy éles hangú HÁLLÓ-val. Az esetek többségében innentől véget nem érő HÁLLÓ-zás következik. Soha nem volt rá példa, hogy három HÁLLÓ után beletörődve, hogy a hívás most nem sikerült, feladták volna. Nem. HÁLLÓ.