Saigonból elbuszoztunk Mui Ne strandjára, ami egy kellemes tengerpart a medúzákat leszámítva, de a rengeteg strandsporthoz nem volt kedvünk, az étel viszonylag drága volt, úgyhogy inkább továbbálltunk innen is.

Dalatba a mianmari rizseszsákos busz után talán a második legrosszabb buszunkon jutottunk el. Kis híján lázadás tört ki a turisták között, mert persze mindenkinek légkondis, nagy buszt ígértek az utazási irodában, de reggel egy elég kicsi, nagyon rozzant busz vett fel minket, aminek nem volt csomagtartója és elég ülőhelye, voltak, akik a földön ültek több órát.

Egyfelől jó, hogy ilyenkor a hangosabbja kiabálni és telefonálni kezd, mert a dk-ázsiaiak talán megtanulják egy kicsit, hogy a szolgáltatóiparban bizony hosszútávon érdemes gondolkodni: ha átvágnak, egy perc alatt kürtölöm tele az internetet az élményemmel, és az eggyel gondosabb utazó soha nem választja őket. Ha kicsit pechesebbek, a LP-hez is eljut az információ, és akkor bizony halálra vannak ítélve.

Másfelől olyan felesleges ennek a kontinensnek a fejlődő országaiban idegeskedni ezeken a dolgokon. Aki itt utazik, el kell, hogy fogadja, hogy időről időre történik ilyesmi, és koszban, kényelmetlenül utazik - ez van. Az persze ettől még roppant idegesítő marad, hogy az utazási irodás az arcodba hazudott pár nappal ezelőtt, de változtatni nem tudsz rajta.

Ez a busz most tényleg különösen szar állapotban volt, a hegyekben fekvő Dalat megközelítése sokszor teljesen esélytelennek tűnt. Volt, hogy gyalogosok hagytak le minket könnyedén, a biciklisek száguldozni tűntek. Én nem is tudom, hogy hány óra alatt - ilyenkor mindkettőnk stand by funkcióban nyáladzik -, de végül odaértünk.

Persze egy hotelhez vittek minket, aki lefizette a buszsofőrt, de mi rendíthetetlenül elcaplattunk a könyvből kinézett hotelünkig -ami tele volt. Sebaj, a szomszédba beköltöztünk és nekiálltunk élvezni a friss, hűvös levegőt. Dél-Vietnám után igen értékeli az ember.

A „hill station”-ökön általában nem nagyon lehet mást csinálni, mint sétálgatni, feküdni a fűben, enni, kávézgatni, esetleg megnézni egy közepesen érdekes templomocskát. Dalat azonban meglepetésünkre többet nyújtott ennél. Egyrészt az útikönyv ígért egy őrült szerzetest, aki egy kolostorban lakik egyedül a városka szélén és több ezer képet halmozott fel – ugyanis lelkes festő a lelkem. Ha épp jó kedvében találod, megvendégel és vehetsz tőle az alkotásai közül is. Erre nagyon rápörögtünk, de hiába kerestük fel a kolostort, épp nem volt otthon.

Szerencsénkre azonban mégis meg tudtuk lesni, mikor beültünk egy kávézóba jegeskávézni, ahol kizárólag férfiak üldögéltek szokásos kora délutáni kávéjukat iszogatva, és ott találtuk egy ijedt szemű fiú társaságában valamire hevesen rajzolgatni. Tényleg őrültnek nézett ki, de mindenki tisztelettel beszélt vele, és fizetett a kávéjáért is.

Aztán itt van eldugva egy leginkább vidámparki varázskastélyra hajazó villa/ház/palota - az úgynevezett Őrült Ház, amiről itt vannak további képeink -, amit egy híres vietnámi függetlenségi harcos lánya építtetett - illetve építtet a mai napig. Állítólag minden éjjel itt alszik, a hely pedig egyszerre szeretne múzeum és szálloda lenni. Ebből kifolyólag leginkább persze múzeum marad, ki szeretne percenként kukucskáló fejeket a szállodai szobájának ajtajában?

Ez a két látnivaló is szokatlanul különös és üdítő volt a szokásos turista attrakciókhoz képest, de ami minket igazán megfogott, az az utolsó uralkodó Bao Dai nyári rezidenciája volt a városka közepén magasodó dombon.

A kert egészen beteg, számunkra nem teljesen világos célcszoporttal rendelkező szobrai után kellemes meglepetés volt az enteriőr. Világos, nagy terek, egybefüggő, mégis élhetően elválasztott helyiségek, ízléses színek és formák, meglepően modern bútorok, konyha és mosókonyha. Itt további képek.

A padlóvédő mamuszért már önmagában megérte volna, de nekünk az épület is nagyon tetszett, és soha nem hittem volna, hogy ezt mondom egyszer, de ebben a királyi rezidenciában laknék is.