madein

Hong Kongban hosszú idő óta először éreztük igazán otthon magunkat. Volt minden, ami megnyugtatja a szemet: jól öltözött irodisták, drága butikok, szofisztikált fagylaltok, és angol feliratok minden mennyiségben. Az utunk során talán másodszor éreztük azt, hogy szívesen élnénk itt akár több éven keresztül is. Legalábbis én biztosan.

Ilyen körülmények között leginkább egy négy napos hétvégét töltöttünk a városban ügyelve arra hogy egyik nap se haladja meg a kötelező látnivalók száma a kettőt, így adva időt a tétlen bámészkodásra és hentergésre egy Pacific Coffee lánc óriás bőrfotelében.

Hong Kong kiváló partner a céltalan bámészkodásra. Sára szerint icipicit New Yorkos: magas házak, neonreklámok, drágába öltözött, siető tömeg. Viszont talán sehol máshol a világban nincs látótávolságon belül halpiac, Armani pláza, felhőkarcoló és trópusi esőerdővel fedett Gellért-hegy. A bámészkodás így nem válik még három nap után sem unalmassá.

A kínaiak Hong Kongban teljesen civilizált nyugatiként viselkednek. Nem köpködnek, nem lökdösődnek nagy tömegben, és nem hangosak mint a nagy Kínában élő rokonaik. Viszont folyton nagyon fontos fejet vágnak és sietnek valahova.

Vannak itt nagy számban bevándorlók is a hasszid zsidóktól, az indiai szabón át, a filippínó takarítónőig. A bevándorlók jellemzően a Hong Kong szigettel átellenben elterülő óriási betondzsungelben, a  Kowloonban találnak otthonra. Itt aztán van minden, amit a világban érdemes megvenni és eladni, az utcák is olyan színesek és keszekuszák, amik csak az igazán nagy metropoliszokra jellemzőek.

A szigetek, és a nagy félsziget jelentős része domesztikált esőerdővel fedett hegyekből áll, a kisebb laposabb völgyekben és a tengerből feltöltött területeken terpeszkedik a város, mint egy hatalmas polip. Megtehettük volna, hogy három napig csak szépen kövezett természetvédelmi területeken gyalogolunk fel alá, erre azonban a folyamatos szitáló köd és az általános tespedésünk sem ösztökélt minket.

Voltunk szép parkban, hegytetőn, láttunk pénzért kutyasétáltató filippínókat fajtatiszta éremesélyes kutyakülönlegességekkel. Ettünk tökéletes kínai tésztalevest és közepes olasz tésztát. Betévedtünk egy óriás hajó-étterem-turistacsapdába, ahol tíz evőeszközt kaptunk egy frájdrájszhoz. Sára talált zöld Skittles-t, ami egy őrült savanyú amerikai cukorka, ettől két napon át nem éreztünk rendesen ízeket.

Találtam öt különféle ízű kólát, majd rájöttem, hogy az originál az igazi. Minden reggel tökéletesre sütött japán-európai péksüteményeket reggeliztünk egy parkban, ahol a kacskaringós ösvényeken húsz méterenként tájcsízett egy 80+ nagymama/nagypapa.

Voltunk egy múzeumban, ami ötven évvel ezelőtt egy fallal körülvett rízstermesztő falucska volt egy domboldalon, mára egy óriás pláza-metróvégállomás tövében húzódik meg csendesen, nézi a felhőkarcolókat és maga sem érti a rizsföldből, hogy lett előbb kikötő, majd csillogó gyorsétterem.

Mi sem értjük, de tetszeni tetszik.

Boholról Cenu szigetére visszatérve, elszáguldottunk a kínai nagykövetségre, és fél egykor realizáltuk, hogy délben bezárt. Ekkor igyekeztünk nem sokkot kapni (másnap hajnalban szállt fel a gépünk Manila felé), hanem betámolyogtunk a Cebu Pacific irodájába, hogy most akkor mi is legyen ezzel a Japánba tartó repülővel. Mondták, hogy a manilai jegyet már buktuk, de az oszakai jegyet még áttehetjük körülbelül 2 óráig.

Az IT negyedben vertünk tanyát, egy modern, kényelmes hotelben, gondoltuk, itt aztán a parkban is ingyen wifi lesz. A hotelé nem működött, a Strabucks pedig a 21. században képes volt nem is kevés pénzt kérni a wifihasználatért, úgyhogy öntudatos utazókként kivonultunk, és kerestünk egy szimpla kávézót ingyen wifivel.

Itt aztán nem tudom, pontosan mennyi, de pofátlan mennyiségű órát töltöttünk a kis laptop képernyőjére tapadva. A gond az volt, hogy nem tudtuk, van-e kínai vízumunk, tehát mehetünk-e Japán helyett Kínába, ami a legideálisabb lett volna az időjárás és az útvonal szempontjából is. Végül rájöttünk, hogy Hong Kong lenne a tökéletes, tekintve, hogy itt 90 nap vízummentességet élvezünk, ráadásul itt a legegyszerűbb kínai vízumot szerezni, ha esetleg nem kapnánk meg Cebuban.

Szerencsénkre a Cebu Pacific ijesztően olcsón repült HK-ba, igaz, a gép este tízkor szállt fel és hajnali kettőre ért a városba. Arra gondoltunk, hogy ha az út elején tök tapasztalatlan utazóként hajnali háromkor bejutottunk élve Delhibe, akkor ez HK-ban nem lesz probléma, úgyhogy lementettünk a netről egy végtelen hosszú éjszakai busztáblázatot és megvettük a jegyet.

Innentől már felgyorsultak a dolgok, az aznap estét és a teljes másnapot különböző wifiken lógva és a két kínai útikönyveinket bújva a kínai útvonal kiöltésével töltöttük. Nem volt egyszerű dolgunk, rengeteg a látnivaló, hatalmas az ország, az internet nem dúskál naprakész információkban, az időjárás tök különböző északon és délen, keleten és nyugaton, és egy hónap után mindenképpen ki kell lépned az országból, hogy a következő harminc napos vízum aktiválódjon.

Másnap kitaxiztunk a reptérre, és ott vegetáltunk tízig. Hajnalban megérkezve, minden ment, mint a karikacsapás: az új országba érkezés minden teendője ismerős már.
Leszállsz a repülőről, pisilsz, rendbeteszed magad a tükör előtt kicsit, megkeresed a megfelelő futószalagot, összekapod a táskáid, kiállod a sort a határon a papír ellenőrzéshez, megkapod a pecséteket, követed az exit táblákat miközben vadul kutatsz ATM és lehetőleg egy bolt után, hogy legyen megfelelő fizetőeszközöd, abból is apród, hogy a taxissal vagy a buszon ne legyen váltás probléma.

Volt ATM, volt 7/11, voltak egyértelmű táblák, úgyhogy tíz perc múlva már az éjszakai busz megállójában álltunk egy csomó kínaival együtt. Innen aztán kb. egy órát emeletes buszoztunk a központig, ahol hamar megtaláltuk a szállásunk 16 emeletes épületét. Fellifteztünk a kilencedikre, és olyan fél négy körül lehetett, amikor a legmélyebb álmából kirángatott, cuki pizsamás recepciós fazon beengedett minket a kb. 10 négyzetméteres szobánkba, és ragaszkodott hozzá, hogy még akkor megkapjuk az internethez szükséges kábelt.

Elrebegtünk egy „megérkeztünk HK-ba” emailt, Marci most kikérte magának, hogy ő emailt rebeg, úgyhogy ÉN elrebegtem haza egy megérkeztünk emailt, és aludtunk vagy másnap délig.

Bohol szigetén a japán események és az ebből adódó útáttervezés eléggé elvonták a figyelmünk a látnivalókról. Sokat szenvedtünk, mire meghoztuk a döntést, hogy a repülőjegyünk végcélját át kell tetetnünk valahova máshova.

De hova?

Nem volt egyszerű a döntés, mert Kína lett volna logikus, ahol viszont elég nagy a hideg még, fogalmunk sem volt, hogy repül-e oda a Cebu Pacific (amivel Japánba mentünk volna), ha repül, mennyibe kerül a jegy, és ami a legfontosabb, nem tudtuk, hogy megkaptuk-e a kínai vízumunkat.

Végül elnapoltuk a döntést: majd Cebuba visszaérve, miután megszereztük az útlevelünk, és tudjuk, hogy mehetünk-e Kínába, beszélünk a légitársasággal, lesz rá körülbelül három óránk, HA a hajónk nem késik.

Becsülettel elmentünk inkább a nagy-nagy nevezetességhez a szigeten: a Csokoládé hegyekhez. Ezek egyedi és nagyon jópofa geológiai képződmények, amelyek eredete vitatott, a filippínó táblák szerint felhalmozódott tengeri korallüledék kiemelkedésével és ezek eróziójával jöttek létre. Akit érdekelnek, itt olvashat még róluk angolul.

Több, mint ezerötszáz hegy terül el errefelé, a száraz évszakban elvileg a hegyeket borító vegetáció (lényegében fű) barnába fordul, innen a név. Nos, idén nem barnultak csokira a hegyek a száraz évszakban, de így zölden sem néztek ki rosszul. Mi egészen le voltunk nyűgözve – nem különben a több száz filippínó turista, akik vihorásztak és lelkesen fotózgatták egymást jobbnál jobb pózokban. Már csak attól, hogy ott üldögéltünk köztük, jobb kedvem lett.

Természetesen híven a gyaloglásirtózásukhoz mindenki motorral vagy kisbusszal jött fel a hegyre, mi voltunk egyedül, akik a tízperces fel majd le sétát bevállalták. A hegyek után elmotoroztunk egy fazonnal pápaszemes makit (Tarsius syrichta) nézni. Szerencsétlen kis makikat a turistáknak tartják egyesével a helyiek, és a „gondozására” kérnek el pár peso-t miután megnézegetted és lefotóztad a kuporgó állatkát. Van ugyan egy központ, ahol természetes környezetükben tartják őket, de az sajna bezárt négykor, a motoros megfélreértett bennünk, és csak idáig hozott el. Megnéztük szegénykét, de nem csináltunk szép, pózolós fotót vele, akárhogy ajánlgatták.

Ez az egy kép készült.

Még egy viszonylag fájdalommentes hazadzsipnizés és egy-két jó kis hamburger vár ránk aznap mielőtt lefeküdtünk aludni, kicsit félve, hogy mi lesz velünk másnap.

A hosszú, Fülöp-szigeteket átszelő utazásunk végcélja Camiguin vulkanikus szigete volt. Azért választottuk ezt a szigetet, mert van rajt hét darab vulkán, a környéken remek lehetőség nyílik a tengeri élőlények nézegetésére és nem utolsó sorban, mert marha jól mutatott a képeken.

Miután berendezkedtünk egy kedves a mi fogalmaink szerint leányanya hátsókertjében, a tengerpart mellett, rá kellett jönnünk, hogy a képek egy része átverés: Camiguinnak nincs fehér homokos tengerpartja, illetve van egy szép homokzátony pár száz méterre a parttól, bent a vízben, de ami valójában van neki, az nagy, barna kavicsos, sziklás. Sára végtelenül ki volt ábrándulva a frissen felfedezett átveréstől, így se napozni, se fürödni nem lehetett.

Másnapra szermányoltunk egy motort, és elindultuk körülmotorozni a szigetet, mivel a tengerpart mentén sorakozó településeket egyetlen hosszú-hosszú körútra fűzték fel a filippínók. A sziget eme sajátosságának köszönhető az is, hogy csak két típusú tömegközlekedési eszköz létezik: az óra járásával megegyező és ellentétes irányba menő (ők a konfúzió kedvéért eastbound és westbound néven keresztelték el.)

A sziget fővárosa csak három utcából áll, így nem éri el azt a kritikus méretküszöböt, ami elegendő egy Jollibee fenntartásához. Ez később komoly nehézségeket okozott az étkezésünkben, mivel két opciónk maradt: vagy eszünk hideg pacalt hideg rizzsel kondérból az út szélén, mint a helyiek, vagy elmegyünk a három nagyon drága, kizárólag külföldieknek szánt étterem egyikébe. Átmenet egyszerűen nem volt.

Camiguin növényzete minden előzetes elképzelésünket felülmúlóan buja. A különféle kúszónövények minden létező magaslatra napok alatt felkúsznak. Azt is hamarosan megtudtuk, hogy miért van ez így: ez a környék egyetlen szigete, ahol ezer méter fölé magasodó hegy található, ami aztán folyamatosan a felhők közé burkolózik, és csapolja belőlük a vizet. Jobb esetben naponta két komoly zivatar formájában, rosszabb esetben napokig tartó esőzésként.

Az első napot átvészeltük egy nagyobb felhőszakadással, a továbbiakon azonban sajnos fél napokra a szállásunk falai közé korlátozott minket a zuhé. Hegyet mászni még a helyiek sem indulnak úgy, hogy reggel nem látják a hegytetőt. Mi egyszer sem láttuk. Mikor egyszer megkíséreltük egy meleg forrástól felfelé bevenni az egyik kisebbik csúcsot, az ott dolgozó malterhordó munkások – akik nyilván beszéltek angolul, ez a Fülöp-szigetek - azt tanácsolták, jöjjünk vissza holnap hajnalban, fogadjunk egy vezetőt drágáért, különben estig fogunk bolyongani odafent, a felhőben.

A kagyló-korall-hal lesegetéssel hasonlóan jártunk: a helyek pont olyan messze voltak, hogy mire odaértünk motorral, általában épp zuhogott vagy beesteledett, vagy legrosszabb esetben: zuhogott beesteledett és kilyukadt a kerekünk. Esőben ugyan kifizetheted a belépőt megnézni a halakat vagy kagylókat vagy akármit, ami épp ott van, csak sajnos nem látsz semmit a felkavart víztől, és Donsolban már volt szerencsénk sok pénzért vásárolt sűrű, sötét tengerhez.

Így leginkább csak motorozgatással és a sziget életforma vizsgálatával töltöttük az időnket. A helyiek még filippínó mércével is nagyon lazák, legszívesebben a házuk előtt, az eresz alatt sajátos, térdfelhúzós pózban horpasztanak egész nap, néha mennek kicsit fel-alá, de esküszöm, itt senki nem dolgozik. Estefelé minden második ház elé kipakolnak három kondér kaját, hogy eladják a szomszédságnak, aki immáron literes San Miguel sörösüveggel a kezében csoszog fel-alá a sziget kivilágítatlan utcáin.

Felfedeztük továbbá, hogy rengeteg a szabadon kószáló „for some reason always shouting” szellemi fogyatékos, akik leginkább az út közepén szeretnek sétálni valamilyen kinccsel a kezükben. Az egyikük kicsit megkergette a motorunk, de amúgy kedvesek voltak.

Négy nap motorozgatás és több méregdrága paszta elfogyasztása után végül összeszedelőzködtünk, vettünk két jegyet vissza Boholra, s aggódtunk a Japánban zajló események miatt, pár napon belül ugyanis Manilából Osakába tartó gépre volt jegyünk.

Újabb gyerekes különkiadás, most a Fülöp-szigetekről, pontosabban az északi rizsteraszok vidékéről.

Menő gumicsizmás:

Csimpaszkodott.

Rengetegen Marci körül.

A leghuncutabb, aki üldözött bennünk, és csépelte Marcit PET palackkal.

Csak tekerte-tekerte a szalagot..

Eleinte még pózoltak szépen,

aztán már bohóckodtak össze-vissza.

Kukucsost játszottunk, a fotók kedvéért majdnem lezuhantam a  rizsbe.

Ő a legszebb.

Amíg a hangosabbja lent tombolt körülöttünk ők csak csendben szemléltek bennünket a biztonságos távolból. Azért a fotónak ők sem tudtak ellenállni.

Ő is bátyó hátán kapaszkodott fel: amikor a tesóját lefotóztam, elbújt az anyukája mögé, de mikor lejjebb másztam a teraszok között, akkor addig kiabált utánam, amíg vissza nem kapaszkodtam ŐT IS megörökíteni. Akkor persze megint szégyenlősködött.

És Marci kedvence a végére:

Másnap tűrhetően korán kelve elindultunk Taclobanba. Ez egy tündéri triciklissel kezdődött és egy hosszú buszozással folytatódott. Ezt a buszutat mindketten végigrettegtük, ugyanis a teljesen őrült buszsofőr és két haverja – akiknek a buszon betöltött funkciója végig kérdéses maradt – autóversenyt játszottak a jóindulattal mondjuk kétsáv szélesnek nevezhető úton.

Falvakon süvítettünk át, az út mentén játszó kisgyerekeket dudáltunk le az árokba, hol vizzel-hol porral borítottuk be a falusiakat. Minden alkalommal, amikor leelőztünk egy járművet, hangos üdvrivalgást csaptak, amikor pedig buszt sikerült lehagynunk, akkor hátrarohantak mutogatni a másik sofőrnek.

Akárhányszor meg kellett állnunk letenni vagy felvenni egy utast, aggódva kémleltek ki az ablakon, hogy ellenségünk utolér-e bennünk az utasokra elvesztegetett idő alatt. Egy rémálom volt az út, mindenki két kézzel kapaszkodott, több nő imádkozott is. Én megpróbáltam aludni, Marci meg kényszeresen nézte az utat, mikor sodrunk el egy kisgyereket.

Végül lelkileg igen ziláltan, de épségben megérkeztünk Taclobanba, amiről mindent elmond, hogy a legérdekesebb hely még talán a fentebbi műanyag biszbaszbolt volt. A hotelünk ingyen reggelivel csábított bennünket, úgyhogy kivettünk egy tűrhető szobát, és a kötelező gyorsétterem után nekiálltunk sorozatokat nézni. Íme a reggeli, félreértés ne essék, csak az egyik volt ingyen:

Másnap vasárnap lévén szinte minden zárva volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy levágassuk Marci haját, és kidzsipnizzünk a reptérre. Itt egy szolid három órát üldögéltünk a váróteremben, néztük az odakint zuhogó esőt, és reménykedtünk, hogy fel fog szállni a gép az időjárás ellenére is.

Nem volt gond, időre érkeztünk Cebuba, ahol egy taxisofőr teljes döbbenetünkre a lehető legnagyobb természetességgel bekapcsolta a taxiórát, mikor beszálltunk az autóba. Cebu a drága szállásairől ismert,  mi a neten foglaltunk egy emberi árút előre, ami megérkezve nem bizonyult jó döntésnek. Az undorító közös fürdő csak tetőzte a kiújult torokfájásom miatti elkeseredésemet, és a laoszi után elérkezett egy újabb lokális, könnyes mélypont.

Másnap aztán minden rendbe jött, mintegy két órás keresgélés után leadtunk az útlevelünk a kínai nagykövetségen egy kéthónapos vízumigényléssel, és a kikötőbe taxiztunk hajót fogni Boholra. A fedélzeten valamiért emeletes ágyak sorakoztak, egy ilyenen néztünk filmet, hogy elüssük az ötórás utat. Az előrelátón a szárazföldön betárazott nyalókákból csak egyikőnknek jutott, Marci szájából ugyanis annyira igyekezett kivenni egy kisfiú, hogy az enyémet nekiadtuk. Innentől folyamatosan ömlött a nyál a szájából, folyt ki patakban a nyalóka mellett-alatt-felett, végig a kezén, a ruháján, anyukája reménytelen harcot űzött egy törülközővel, úgy látszik, a nyalókázást is tanulni kell. Mindenesetre nagyon aranyos volt.

Cebuban kivettünk egy olyan nagy szobát, hogy cigánykerekezni lehetett volna benne, ha tudnánk. Rájöttem, hogy tágas szobában sokkal jobb érzés aludni, más fejlemény nem volt. Másnap el is hajóztunk Camiguin szigetére egy icipici komppal, ahol egy hét óta először láttunk nyugatiakat az ötvenes szexturistákon kívül: egy izraeli, alter, szörfös, beachboy testvérpár személyében. A külső azonosítójegyeik alapján ausztrálnak kellett volna lenniük, tovább kell tökéletesítenem a külföldi-meghatározóm.

Velük egységfrontot alkotva körülbelül húsz vércséből kiválaszotttunk egy szerencsést, aki elvitt minket rozsdás dzsipnijén a szállásokhoz, ahol némi hezitálás után kiválasztottunk egy tengerparti házikót 4000 Ft-ért. A srácok tisztázták velünk, hogy Ozora Magyarország (egyre inkább azt érzem egyébként, hogy Magyarország Ozora) beköltöztek a szomszédunkba, mindenki elvonult a maga verandájára, és hallgatta csendben a tengert. Öt napja először pihentünk igazán, olyan volt, mintha végre hétvége volna egy szarabb hét után.

Cápali és Cápeti után nekivágtunk nagy odüsszeiánknak Donsoltól Taclobanig. Ez nyilván senkinek nem mond semmit otthon, a lényeg, hogy eléggé északról igyekeztünk délnek. Fentről-le, így még érthetőbb, Baranyai tanár úr meg – egyetlen és örök földrajz tanárom – beírt nekem egy egyest a képzeletemben, esetleg levelet fontolgat a szüleimnek az esedékes bukásról.

De az már rég volt, Baranyai tanár úr alakja is fakul, nem úgy mint ez a rövidke kis út, ami igen éles, és még egy darabig mindkettőnk szorongani fog, ha eszünkbe jut. Bizonyára megszépül idővel, és a következő vizsgaidőszakomban arról fogok álmodozni a Szabó Ervinben, hogy bőrig ázva egy dzsipniben kucorgok húsz másikkal meg két kukorékoló kakassal a Fülöp-szigetek belsejében, de most még friss az élmény, és gyerekek, nagyon rossz volt.

Szóval úgy kezdődött, hogy Donsolból eldzsipniztünk háromszoros áron egy fontos útelágazásig, ahol feldobáltak minket egy ütött-kopott buszra, amivel elszáguldottunk egy kicsit nagyobb porfészekbe, mint az előző. Itt három másodperc alatt találtunk egy dzsipnit a faluig - de lehet, hogy megkockáztatok egy kisvárost -, ahonnan hajó jár a Fülöp-szigetek legszegényebb szigetének Allen városába.

A dzsipniből kiszállva azon nyomban betuszkoltak egy riksába a cuccainkkal együtt, és lévén, hogy zuhogott az eső, nem is tiltakoztunk, keresi fel-alá a halál a kikötőt. A riksás is hasonlóan gondolkodhatott, nem is kereste halálra magát, egész pontosan ötven métert motorozott velünk, hogy az első sarkon lefordulva mosolyogva kitegyen, nesztek, kikötő.

Ilyenkor az embernek minden önuralmára szüksége van, hogy ne kezdje el fojtogatni a vigyorgó barmot - miközben persze magára haragszik, hogy palira vették-, de rendszerint ellenáll a kísértésnek, mogorván fizet, mond egy csúnya mondatot, és lelép a helyszínről. Mi is berohantunk a kikötő épületébe, illetve berohantunk volna, ha beenged a két kishölgy. De nem engedtek be – monszuneső, négy táska -, hanem előbb elgyalogoltattak az épület másik oldalánál lévő jegypénztárhoz, hogy a körülbelül 50 Ft-nyi „terminál díjat” befizessük.

Itt még nem volt vége az állomáska fenntartásához elengedhetetlen munkatársak sorának, itt következett ugyanis a biztonsági őr. A hivatását komolyan vevő biztonsági őr mind a négy táskánkat szakmai botjával alaposan és kíméletlenül kutatta át mielőtt beengedett volna az akkorra már mennyországnak tűnő koszos váróterembe. Amikor az egyik táska hátában fekvő könyvkupacról halálos komolysággal megkérdezte, hogy „guidebooks?”, akkor már centire voltunk a „nem, bazd meg, balta”-tól, de hősiesen csak annyit mondtunk halkan, „yes”.

Bent aztán hiába kerestünk jegypénztárt, sehol semmi. Előbbi jóbarátunk csak azt hajtogatta, hogy üljünk, mert még van egy óránk az indulásig, egy rosszarcú, valamiért ronda overált viselő férfi megpróbált ránk tukmálni két jegyet egy két óra múlva induló hajóra, ami nem is Allenbe vitt, senki nem beszélt angolul (eddig mindenki mindig mindenhol beszélt angolul!), senki nem tudott semmit, kint ömlött még mindig, vészesen közeledett a délután öt, és mindenki tökéletesen érdektelen volt a problémánk iránt.

Utoljára Indiában éreztem magam ennyire ignorálva, ennyi rosszindulattal körülvéve, ennyire kiröhögve, kezdtemvalóban kiakadni, amikor a biztonségi őr úgy mellékesen odavetette, hogy „You go Allen? Loading, 2 minutes.”. Összekapkodtuk a cuccunk és rohantunk ki az ajtón, kétségbeesve keresve a hajónkat. Nagyon durván esett, bokáig állt a víz, alig láttunk valamit, rohantunk egy találom irányba, én immáron flip-flop nélkül, az lecsusszant út közben.
Végül megtaláltuk a hajónk, vettünk két szétázott jegyet, és a kocsikat, kisteherautókat kerülgetve megkerestük az utastermet. Itt tíz étlen óra után ettünk egy csipszet, és megtépázva ültünk végig két órát néma csendben a háborgó tengeren hánykolódó kompon.

Allenből még tovább kellett jutnunk aznap Calbayogig. Egy sikertelen minibuszos kísérlet után elriksáztunk a buszállomásra, ahol bepréseltük magunk egy dzsipnibe az addig viszonylag száraz útitársaink rendkívüli örömére. Még olyan három óra zötyi után aztán megérkeztünk, és egy pár perces triciklizést letudva már a hotelszobánkra alkudtunk. Éhségünket persze kizárólag gyorsétteremmel lehetett enyhíteni, be is tértünk kettőbe is, biztos, ami biztos.

Aztán már csak aludtunk mélyen.

Északról a rizsteraszok, barlangok és a házi joghurt világából nagy nehezen elbuszoztunk Maniláig. Nagy nehezen, írom, mert hosszú volt az út sok különböző busszal, dzsipnivel, büdös, érdektelen városkával, várossal, mindig a legjobbkor leszakadó éggel és az út felénél egy túlárazott, hideg, ablak nélküli hotelszobával.

A Fülöp-szigetek utazási prospektusaiból nem szabadna kihagyni a nem kellemes, viszont teljesen kihagyhatatlan élményt: juss el A nagyobb városból B nagyobb városba repülő nélkül, mondjuk, két teljes napig utazva. Egy ízletes szeletke az igazi filippínó világból. Manilától aztán már minden simán ment, repülőjegyünk volt Legazpiig, a majdnem célig.

Legazpiba megérkezve még a reptéren hamar összeszerveződtünk hatan nyugati turisták, és kifizettük Boy-t, hogy minibuszával vigyen el bennünk Donsolig. A majd százkilós Boy arról beszélt, hogy őt most már Big Boy-nak kéne hívni, de sajna rajta maradt a sima Boy, meg hogy ő elvisz minket bármikor bárhova, csak írjuk fel a telefonszámát. Engedelmesen mindenki felírta a telefonszámát, aztán a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de minket már soha többet nem vitt sehova.

De nem húzom tovább, térjünk a lényegre: cápák. Mi ide a cetcápák miatt érkeztünk. Ezek a hatalmas, plankton, krillt fogyasztó porcoshalak épp itt szeretnek úszkálni, a Donsol környéki vizekben. (Olvassatok róluk többet a KK-n itt, mi is tőlük és a lelkesedésüktől kaptuk az ötletet, hogy eljöjjünk ide.) A falu remekül megél a cápák divatosságából, sok a filippínó és még több a nyugati turista, aki mind-mind úszni szeretne a dögökkel.

Megérkezésünk délutánján a regisztrációkor még nem sejtettünk semmit, de mikor másnap reggel hétkor megérkeztünk az irodához, és még a bejárat előtt, az utcán is állt a tömeg, akkor befurakodott az agyunkba a gyanú, hogy nem lesz ez így jó. Az előző nap megnézett oktató videó, miszerint szigorú „egy hajó-hat ember-egy cápa” korlát van érvényben a turisták alapján több, mint száz aktuális cápát feltételezett. Vagy nagyon véres harcot a hajók között. Vagy csak nem mondott igazat.

Sajnos se nem volt sok cápa, se nem dodzsemeztünk értük, a legrosszabb variáció élt: legalább harminc hajó futott ki mindegyik fedélzetén hat vagy több emberrel, és ha az egyik talált valamit, akkor mind arra vette az irányt.
Aztán szép mind csalódottan vissza fordult, esetleg még röhögött egy kicsit a szerencsétleneken, akik a hidegben beugráltak az utólag tévesnek ítélt riasztásra a vízbe, és elkeseredetten másztak vissza, hogy tovább induljon a keresés.

A hajókon a turisták mellett több nagyon fontos filippínó cápaszakértő dolgozik, egy kormányos, egy cápaleső és egy instruktor (Butanding Interaction Officer, magunk sem hisszük el), akinek a rikkantására vízbe veted magad. Nos, nekünk rendkívül lelkes csapat jutott, tízpercenként megfürdettek a négy órás út alatt, a többi hajó mindig csak picit később ért oda, mikor mi már másztunk kifelé.

Fel nem foghatom, hogy miért nem szervezik az embereket csoportokba előre, és osztják be őket az egész napra különböző időpontokra, hogy egyszerre csak öt hajó legyen a vízen. 
Hogy nem írok a cápákról?Nem véletlen.Nem voltak.
Összesen háromszor volt alkalmunk megpillantani őket néhány másodpercre, és akkor is csak a hátuk egy részletét vagy a farkuk láttuk. Annyira rossz volt a látótávolság, hogy másfél méter utána homályba veszett minden. Úgyhogy a lényegből, hogy óriási, szelíd, tátott szájú állatokkal úszunk, egy kétmásodpercig látható pettyes felszín maradt.

Csalódottságunkat csak az enyhítette, hogy a hajó filippínó legénysége még nálunk is csalódottabb és szomorúbb volt, egyszerűen képtelenség volt rossz érzéssel távozni, olyan kedvesek voltak. A négy óra vége felé amúgy is elkezdett ömleni az eső, úgyhogy a maradék kedvünk is eltűnt. Bőrig áztunk, hazarohantunk, ittunk egy vödör teát, és több órán át tervezgettük, hogy innen hogyan, mivel, mennyi idő alatt jutunk el Taclobanig, ahonnan pár nap múlva repjegyünk volt Cebuba. Rossz időt mondtak az elkövetkezendő napokra is, úgyhogy maradni nem sok értelme lett volna.

Ha napsütéses az idő, lehet, hogy többet lehet látni a cápákból, de ez már akkor sem az a különleges élmény, mint aminek a Lonely Planet beállítja a felvert árakkal, a masszív tömeggel és a kama videóval.

Banaue-ből egyik reggel átdzsipniztünk Sagadába. Itt viszonylag hamar kivettünk egy szobát (2300 Ft) – a legolcsóbbat az egész fülöp-szigeteki út alatt. DK-Ázsia úgy általában iszonyatosan pazarul bánik a fával: ebben a motelben is gyönyörű hajópadló és hatalmas tömörfa bútorok voltak négyzetméterenként – ez egyrészt gyönyörű és otthonos, másrészt szörnyű, az erdőirtás mértéke borzolja az ember hátán a szőrt.

Sagada egy hangulatos hegyi falucska, ahova leginkább a közelében található természeti látványosságok miatt jönnek az emberek. A leghíresebb a szinte a falu végében kezdődő barlangrendszer, aminek a bejáratánál az úgynevezett „függő koporsók” vannak a falra ácsolva. Több száz koporsó fekszik a sziklák között vagy meredezik a függőleges falról, a helyiek így felfelé temetkeznek a mai napig a vidéken, persze ma már nem itt, hanem egy csendesebb helyen függesztik fel a koporsókat.

A barlangot idegenvezetővel mássza meg a legtöbb ember, aki nem profi barlangmászó, mert nem egy sétagalopp. Nekünk esélyünk sem lett volna a vezetőnk, Jordan nélkül, aki a legdurvább szakaszokon lépésenként mutogatta, hogy hova kell melyik lábamat tennem miközben hol kapaszkodom a kezemmel és eközben hány fokban csavarom ki a csípőmet melyik irányba. Hárman másztunk vele, mi ketten Marcival és az út közben összeszedett Fabian, a csillogó szemű, örökvidám német srác.

Fabian Ausztráliában élt három évig, ahol kerti munkákkal, traktor- és teherautóvezetéssel összeszedett annyi pénzt, hogy beteljesíthesse egyik nagy álmát: vett egy autót, áthajóztatta Calcuttába és végigkocsikázott először Indián, majd egészen haza Németországig. Most épp Szingapúrból jött, ahol félévig tanult egy egyetemi csereprogram keretében, és hazafelé még megállt kicsit a Fülöp-szigeteken.

Az indiai élmények felidézgetése és Fabian töretlen érdeklődése és közvetlensége hamar csodás kis barlangászó csapattá kovácsolt minket, sorra hagytuk le a fülöp-szigeteki, gyorsételen és halo-halo-n megzsírosodott turistacsoportokat.

Delhiről például kiderült, hogy valószínűleg azért ANNYIRA nem rossz hely (de az), leginkább csak ott találkoztunk először az India nevű jelenségével a világnak, mert ő határozottan állította, hogy Calcutta (ahova ő érkezett először) messze-messze szörnyűségesebb város.

A flip-flopról meg kiderült, hogy hacsak nem vagy barlang-idegenvezető, nem a legideálisabb viselet. Akkor sem veszünk nekem túrázós szandált, üzenem innen is Marcinak, ennyi nőiségem még maradt hét hónap utazás után is.

Annyira sztorizgattunk, hogy néha szinte elfelejtettünk elámulni az amúgy szerintem tényleg ritka szép barlangon. A helyiek természetesen mindent elnevezhetőt alakot elneveztek valami nagyon találóra: én ugyan bárhogyan igyekeztem, nem nagyon láttam a királynőt (illetve a punciját), de például a kicsi rizsteraszok és a félős teknősbéka pofás volt.

Három óra mászás után jutottunk ki a napfényre lucskosan és fáradtan. Megettünk négyen egy kiló mandarint, aztán szép lassan hazasétáltunk. Az érzékeny búcsú után lezuhanyoztunk, kicsit rendbe szedtük magunkat, megszámoltuk a fenekünkön a lila foltokat, és elindultunk vacsorálni. Innentől kezdve sajnos csak egy nagyon gyenge leírását tudom adni az estének, ugyanis olyan vacsoraélmény elébe néztünk, amihez foghatóban az egész út alatt nem volt részünk, és aminek érzékeltetéséhez nincsenek megfelelő szavaim.

Először ettünk két csodálatos spagettit, de az semmi. Desszertnek házi joghurtot kaptunk friss eperrel a tetején, amiről jobb, ha meg sem próbálom elmesélni, hogy milyen érzés volt, mert már most alig tudom lenyelni a nyált, ami a számba tódul az emléktől.
Fontolgatjuk, hogy Sagadában éljük le utolsó napjainkat egy szép kis faházban kizárólag joghurtot fogyasztva eperrel a tetején.

Kína szemétkedik a gmaillel, úgyhogy egy darabig ide írjatok:

kocsogkina@hotmail.com

Sokáig éljen a magyar vélemény szabadsága!

Bangkokból éjfél körül érkeztünk a manilai repülőtérre, gyorsan el is taxiztunk az egyik külvárosban található szállásunkra. A távolság annyira ledöbbentett, hogy nem is nagyon vágyódtunk be a belvárosba várostnézni, inkább aludtunk egy jó nagyot, és a hotelben kivártuk az este esedékes banaue-i buszjáratunkat.

A buszterminálok felé taxizva három tulajdonságát fedeztük fel a  fővárosnak: 1. kocsiból nézve koránt sem olyan iszonyatos, mint némelyik észak-indiai város. 2. Azért elég gusztustalan. 3. Minden elképzelhetőt felülmúlóan nagy. 4. A filippínók nem gyalogolnak, még a legrövidebb távolságokat is triciklivel teszik meg, ezért aztán nincsenek járdák és sétálóutcák sem.

Az éjszakai buszon egy roppant szórakoztató indonéz fazon ült előttünk, aki – két zsebkendőt az arca elé szorítva - nem hagyta élni a mellette ülő szemmel láthatóan elég beteg angol srácot, hogy mi a baja, és terjed-e. Mi jókat nevettünk, a fiú meg végül leviharzott, és soha többet nem jött vissza. Csak ködös elképzeléseim voltak a Kordillerákról; hogy milyen szép is a filippínó Alpok, az szép meglepetés volt hajnalban megérkezve a hatalmas hegyek közé.

Banaue a rizsteraszairól híres. A rizsteraszok több mint kétezer évesek az ifugaók építették őket kőkorszaki módszerekkel. Egyes kutatók (pl.) szerint a teraszos rizstermesztés módszere a kínaival párhuzamosan, önállóan fejlődött ki a Fülöp-Szigeteken. Sajnos mára az elvándorlás miatt a teraszok kis részét művelik csak, és mivel ezek folyamatos karbantartást igényelnek, sokat közülük elvisznek a nagy esőzések.

A hajnali érkezés után egy kis egészségügyi alvás után béreltünk egy  autót sofőrrel, és nekivágtunk felfedezni a rizsföldeket. Elég szerencsétlen időpontban érkeztünk, a Banaue környéki rizsteraszok épp a palántázás előtti állapotukat mutatták, ami felülről szemlélve jobban hasonlít egy nagyon bonyolult sokemeletes welness-fürdőre, mint veteményeskertre.

Rá kellett azonban jöttünk, hogy a girbe-gurba hegyvidék miatt a mikroklíma annyira változatos, hogy az egyel távolabbik völgyben már kikerültek a palánták, még egy kicsit odébb meg már javában nőtt a rizs.

Miután zötyögtünk öt órát föl s alá a völgyek között, délután úgy döntöttünk, hogy a maradék időt inkább gyaloglással töltenénk, így a sofőrünk útmutatásával elindultunk egy magaslati pontról vissza faluba. Először úgy gondoltuk, hogy ezért is fizetni a srácnak pénzkidobás volt, azonban rá kellett döbbennünk, hogy a rizsföldek egy óriási átláthatatlan labirintust alkotnak, nagyon sok a zsákutca, illetve a legutóbbi tájfun miatt leszakadt terasz.

A túravezetőnkké átvedlett sofőrünktől megtudtuk, hogy a filippínó korrupció a rizsteraszokig is elér: amerre jártunk, mindenhol fél méter széles betonozott támfalnak kellett volna lennie a gyakorlatban létező néha egy tíz centi széles omlatag fal helyett.

Ezen egyensúlyoztunk a szakadék és a mocsár között, miközben a srác a flip-flopjában halál nyugodtan sétálgatva az évente lezuhant és lábát tört turisták számát saccolgatta.

Három órát töltöttünk a támfalakon billegve, és meg kell állapítsam, hogy a középiskolai gerenda gyakorlatok a lányokat - jelen esetben Sárát - sokkal alkalmasabbá tették rá, hogy így közlekedjenek. Én leghátul kullogtam mindig, a másik kettő elöl pihenve meg rajtam nevetett boldogan egy biztonságosabb vastag szakaszról.

Kispulyka és kispinty bújt a függönyünk mögé!

Nagyon szeretem Bangkokot.

Végtelenül csajos.

Tolong a gyümölcs.

Félelmetes mennyiségű és méretű tematikus pláza van. Ez épp elektronikai.

Erős és divatos a kortárs művészet.

Rohadt jó boltok vannak.

Ezerféle étellehetőség van.

Szeretem a belváros üveg-acél hightech-jét.

Egyszerűen csak jó itt lenni.

A phnom penh-i vérengzéssel kapcsolatos helyszíneken kívül Kambodzsában nem nagyon tolják az orrod alá a Vörös Khmerekhez kötödő múltját az országnak. Csak az elhagyatott nyaralók, kólaüzemek és kolostorok emlékeztetnek rá, ezek is csak akkor, ha kifejezetten keresi valaki az élményt.

Kambodzsa a mai napig nem dolgozta fel a múltat. Nehéz is feldolgozni egy kollektív pszichózist úgy, hogy az utcán jövő-menő negyvenes korosztályból sokan részt vettek benne, akadnak olyanok is, akik még csak nem is szégyenlik. Sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, és így sem tudtak segíteni a hozzátartozóik sőt a saját sorsukon. A vallomások olvasása után úgy tűnik, a legtöbben fel sem fogták, hogy mit tesznek, hogy mivel vállalnak közösséget, mikor csatlakoztak a mozgalomhoz, sőt, mintha a mai napig nem tisztázódott volna bennük igazán, hogy miben vettek részt.

A legfelsőbb vezetők felelősségre vonása nem éppen szigorú. A vezéralak, Pol Pot - aki tagadta, hogy bűnös volna bármilyan általa felhozott vádban, és a beosztottjait tette a felelőssé, mondván, hogy ő nem tudott a kivégzésekről - természetes halállal halt 1998-ban háziőrizetben.

Egy másik fontos vezető, közismert nevén Duch - aki többek között  12.000 rab kivégzését hagyta jóvá és parancsba adta 160 gyerek kivégzését egyetlen nap alatt – 2010-ben 35 éves börtönbüntetést kapott. Ő az egyetlen felsővezető, aki beismerte a bűnét és hivatalosan is bocsánatot kért. Bizonyos kambodzsai törvények miatt azonban nem kell az egész büntetését leülnie, a jelenlegi állapot szerint 2029-ben 87 éves korában szabadul a börtönből.

A Vörös Khmerek az amerikaiak Vietnámból (és nem hivatalosan Kambodzsából) való kivonulása után nemsokkal vonultak be Phnom Penh-be és vették át a hatalmat az addig nyugatbarát kormánytól. A rég várt békét ünneplő tömeg vad ünnepléssel fogadta az érkező katonákat mit sem sejtve a közelgő szörnyűségekről.

Az Angkar utasításai alapján azonnal megkezdődtek egy tökéletes kommunista berendezkedés létrehozásának első lépései. A cél egy kizárólag földművesekből, parasztokból álló társadalom létrehozása volt. A városi lakosságot vidékre telepítették, hogy rizst termesszenek, a nagyobb városok teljesen elnéptelenedtek, még Phnom Penh is szellemvárossá vált. Az iskolákat, kórházakat bezárták, minden infrastruktúrát megszüntettek.

A párt felügyelte az élet minden területét a szállítmányozástól a gyereknevelésig. A régi elit: az előző rendszer katonái, politikusai, az értelmiségiek, művészek lettek a rendszer ellenségei. Aki beszélt bármilyen idegen nyelvet, fehérgalléros szakmája volt, volt már külföldön, az vagy egy átnevelő táborban kötött ki, vagy holtan egy árokban. Már egy szemüveg birtoklása elegendő volt a „halálbüntetésre”.

A vidéki munkatáborokba terelt városi lakosságot napi 12 órában dolgoztatták a rizsföldeken, a megfelelő mezőgazdasági tudás és a fizikai állóképesség hiánya óriási éhínséghez vezetett. Az efféle munkához nem szokott emberek gyengültek le a leghamarabb, egész családok haltak meg járványokban, vagy egész egyszerűen csak éhen. A lakosság körülbelül 21 százaléka veszett oda, az ország a kőkorszaki állapotba süllyedt.

A vietnámi háborúból nagy nehezen kilépett USA és a többi nyugati hatalom ölbe tett kézzel nézte végig az ország elsötétülését. A rezsim végét végül egy paranoid Vietnám elleni offenzíva jelentette: a vietnámiak ellentámadása napok alatt elfoglalta az ország nagy részét. A vietnámiak egy ex-Vörös Khmer bábkormányt helyeztek Kambodzsa élére. A nyugati hatalmak, Kína és Thaiföld innentől kezdve egészen a kilencvenes évekig támogatták titokban – az ellenségem ellensége alapon - a hegyekben bujkáló Vörös Khmer gerillákat, a vezetők viszonylagos nyugalomban éldegéltek a thai határ menti hegyek között.

Az egyik legvéresebb hely a phnom penh-i Tuol Sleng középiskola helyén létrejött kihallgatótábor és börtön volt. Szinte a város közepén álló iskola-börtön ma egy múzeumnak ad otthont.  A békés, virágos kertben sétálva nehéz elképzelni, hogy mik zajlottak itt annak idején.

Az épületek az intézmény elhagyásának állapotát idézik, a kiállítás létrehozói szó szerint mindent úgy hagytak, ahogy volt. Koránt sincs minden egyes szög kis felirattal ellátva, mint Auschwitzban vagy a Terror Házában. A megmaradt kínzóeszközök, láncok az egykori osztálytermekben hevernek szanaszét, a falakon még ott zöld tábla, szinte látod a vérnyomokat (ez az egyetlen dolog, amit eltakarítottak valójában) és ott a szögesdrót, ami megakadályozta, hogy a rabok a mélybe vessék magukat.

Nincsenek részletes magyarázatok, ábrák, minden szobában ott egy megfakult kép egy szerencsétlen rabról, amint összeverve, megkínozva fekszik a földön vagy a vaságyhoz láncolva. Hosszú paravánokon néznek a borzongó turistára az egykor volt áldozatok – a kivégzők által - precízen dokumentált fotói. 
Ez nem egy múzeum, ez egy darabka szinte érintetlen múlt.

Tizenketten élték túl a majdnem tizenhatezer ide szállított rab közül a fogságot, az ő beszámolóik és néhány naiv festészetet idéző illusztráció részletezi kicsit a szörnyűségeket.

A kiállítás legfrissebb része már nem csak eléd tárja ami megmaradt, egy kicsit kezd valamit az örökséggel. A különböző (jellemzően alsó) beosztásban tevékenykedő, és jelenleg is élő egykori vörös khmer tagok beszámolói borítják a falakat. Hogyan kerültek a beosztásukba, mit és hogyan csináltak, mi lett a hozzátartozóikkal, hogy élnek együtt a múltjukkal. Mindez fényképpel.

A legtöbben (még a tuol slengi börtönőrök is) saját beszámolójuk szerint sodródtak az eseményekkel, és tehetetlen szemlélők voltak csupán. A leggyakoribb a válasz a mit gondolsz arról, amit tettél kérdésre: ő parancsot teljesített, semmit nem tehetett volna, ha ellenáll, ő is meghal.

A vérengzés másik hátborzongató helyén is jártunk: a tömeges kivégzések és tömegsírok helyszínén ma emlékmű áll. Az üvegpolcokon több ezer koponya és csont van kor és nem alapján csoportba rendezve. A fűvel benőtt tömegsírok egy része máig feltáratlan, a nagyobb esőzések után még mindig rengeteg csont kerül elő. Ezeket a megtalálók diszkréten a feltárt sírokból származó csontokat gyűjtő üvegdobozokra vagy melléjük helyezik. 
A tömegsírok között a mai napig mindenhonnan koszlott ruhacafatok lógnak ki a földből, egyszerűen sokkoló és torokszorító itt sétálni.

Egyértelmű, hogy Kambodzsa múltjának szörnyűségei napjainkig nem üvegdobozba, emlékműbe vagy múzeumba zárhatóak. Szinte hallod, látod, érzed a vérengzést, a kegyetlenkedést, a terrort, ököllel csap az arcodba, hogy mi történhetett itt meg nem is olyan nagyon régen. A történelemnek ezt a részét közelebbről megismerni iszonytató élmény, amit az időveli közelség, a feldolgozatlanság és a trivialitás csak még megrendítőbbé tesz.

SihanoukVille tengerpartja után gondoltuk töltünk még egy napot Kep-en is, ami a rövidke tengerpart másik szegletében fekszik.

Félúton volt szerencsénk elhaladni a Bokor Nemzeti Park mellett, ami egy nagyobb hegység rajta DK-Ázsia egyik utolsó valóban érintetlen őserdejével. (Amikor az LP azt írja, hogy az ország melege után hűsölj egyet Bokor árnyékában, az vicces.) Nagyon sajnáltam, hogy nem maradt rá időnk.

Kep a vörös khmerek előtti Kambodzsa legnagyobb napozótelepülése volt, akkor még itt napoztak az itteni franciák. Az egész olyan lehetett mint a Francia Riviéra települései villákkal, sziklás tengerparttal, drága francia éttermekkel csak kicsiben.

A forradalom beköltöztével a franciák kiköltöztek, a vörös khmerek elsőként a hátrahagyott villákat fosztották ki, a városban - hasonlóan a többi nagyvároshoz - egy lélek sem maradt. A szerencsés távozásukkal aztán a települést még  kifosztották a visszatérő nincstelen, éhező kambodzsaiak is.

Maradtak az utcák csodálatos elvadult kertekben álló Bauhaus villák kiégett üres maradványaival. Elég lehangoló sétálgatás közben újabb és újabb házmaradványokra, vagy csak betonoszlopokra, csupasz falakra bukkanni. Van ahol még egy gyönyörű kőkerítés is áll a rom körül. A településen ma is csak kevesen laknak, a tengerparton van néhány hotel, motel, felújítottak egy szocreál szállodasort. Mi is egy ilyen kínai gyöngyszemben laktunk valami háromezer Ft-ért.

A gazdagodó kambodzsai elit azonban már felfedezte magának a  dombok között bujkáló, gyönyörű fasorral futó sétányos tengerpartot: csapatostul járnak le Lexus terepjáróikkal rákot enni hétvégenként. Fürödni nem nagyon lehet, napozni lehetetlen, mi is leginkább a LP-által meglengetett olcsó rákvacsorákért jöttünk ide. Sajnos azonban rá kellett jönnünk, hogy a sihanoukville-i tengerparti nénik rákjai olcsóbbak a helyi minimál éttermek rákjainál, a barakkudánál pedig nincs jobb.

Sára meséli:

Szóval volt az a buszjegyünk Battambangból a tengerpartra, ami elvileg direkt járat volt, de már amikor a jegyvásárláskor a szemembe nézve mondta ezt a kambodzsai pasi, akkor is tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy ez egy direkt jegy lesz, át kell majd szállnunk Phnom Penhben. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a nem épp aprócska főváros nem épp aprócska dugójában nem vesztegelünk másfél órát, és a sofőr érzékenyebbnek bizonyul a problémánk iránt – lekéssük a csatlakozásunk, ember! - vagy mondjuk legalább válaszol bármit a faggatózásunkra.

De sajnos dugóban álltunk még a második buszunk elvbeni indulása után negyedórával is, és a pasi még csak Marcira nézni sem volt hajlandó, mikor részletezte neki a problémát. Amikor az orra alá dugott jegyet is tökéletesen ignorálta, feladtuk a kommunikációt és idegesen számolgattuk, hogy vajon Kambodzsában alapból mennyit késik egy buszindulás, hátha, hátha elérjük valahogy.

Mikor negyven perccel a tervezett indulása után megérkeztünk, Marci a csomagokért vágtatott – szerencsére nem volt rizsföld a közelben -, én meg a buszunk után érdeklődtem egy hostesslánytól, aki ijedten mutatott egy a pályaudvarról békésen, de magabiztosan kifelé gördülő buszra. Nekem a legősibb és eddig meglehetősen mélyen lapuló ösztöneim léptek működésbe, két kordonon átvetve magam és legalább három embert fellökve a hála égnek dugóban előre araszolgató busz után eredtem.

Kocsik dudáltak, riksások kiabáltak inkább kéjesen, mint aggódva, de én már csak a prédát láttam. Teljes erőmből ütöttem a busz oldalát a vezetőig elérve, ahol a megrökönyödött kalauznak a szükségesnél egy árnyalattal hangosabban elmagyaráztam, hogy késtünk, de jönnénk, és egy percet adjon, hozzuk a csomagot.

Ekkor tűnt fel Marci a hátán-hasán-fején-karján csüngő négy táskával Eléggé amorf térfogatával nehezen, de elszántan próbált átjutni az autók között a négysávos úton. Hát nem volt szép dolog, de - a nagy stressz tetejébe - én rég röhögtem ekkorát. Elértük, na.

Marci meséli:

Szegény Kambodzsának a történelem csak egy kis szeletnyi tengerpartot hagyott, a partvonal nagyja a thaioké és a vietnámiaké lett. Ezen az alig százötven kilométernyi tengerparton a fő turistamágnes Sihanoukville. Ide érkeztünk meg a fenti tizenpár óra buszozás után Battanbangból.

Nem sok jóra számítottunk: mégiscsak közel van Thaiföld, meg csupa nyugatival utaztunk Phnom Penhtől idáig, úgyhogy azt gondoltuk, az lesz, mint Thaiföldön: egymást érik a puccos resortok, sehol az olcsó bambuszbodegás szállás meg a még olcsóbb szífúd. Ami mégis ide hajtott minket az az volt, hogy lassan két hónapja hűvös, sőt hideg hegyvidéki porfészkekben töltöttük a legtöbb időnket, és szükségünk volt egy kis napsütésre meg tengerzúgásra.

A ShianoukVille (nagy v-vel sokkal jobban néz ki) tengerpart óriási pozitív csalódás volt mindkettőnknek. Koránt sem szállták meg még a nyugati turisták a készpénzért vásárolt barátnőikkel (azért láttunk nem egyet), a strand nagyobbik felét felöltözött kambodzsaiak és temérdek gyermekük lepte el. Építették teljes belefeledkezésben a homokvárat, illetve egy páran kacérkodtak a gondolattal, hogy a térdig érő vízbe bemerészkedjenek úszógumi/életmentő mellény/traktorgumi nélkül. A kambodzsaiak sem tudnak úszni.

A tengerpart az általunk eddig tapasztalt legtökéletesebb homokkal rendelkezett: állagára nézve szemcsés, nem tartalmaz szúrós korallokat vagy sziklákat, percekig lehet lábmasszázs gyanánt taposni a helyiek legnagyobb örömére. A part teljes hosszában vendéglátóipari egységek szolgálják fel a sört, az óriás adag fish'n'chips-et illetve az elmaradhatatlan happy élelmiszereket. A helyiek mégis inkább a folyamatosan fel-alá járkáló néniktől veszik a macska méretű srimpeket (garnélarákokat), tarisznyarákokat és azokat kopasztják, eszik az éttermek asztalain miután pofátlanul rendeltek egy kólát. Európával ellentétben ezt az éttermek nem bánják.

Amikor Sára fotózni indult végig a parton, gyakorlatilag minden szülő remgve nézte, hogy az ő gyereke vajon megfelel-e a Nyugat igényeinek, és LE LESZ-E FOTÓZVA. Ha megkérdezte őket, hogy fotózhat-e, egy fél perc alatt összekapták a családot és együtt pózoltak boldogan a gyerekeket előretolva a szomszédok irigységére.

A parthoz tartozó település ShianoukVille teljes átalakulás alatt áll. Az utak fele fel volt törve, mindenhol félig kész kockahotelek és gazos, üres parcellákon rozsdásodó betonkeverők. Rengeteg a tehén, az egész jobban hasonlít a román tengerpartra, mint thaiföldire. A románságnak/kambodzsaiságnak hála az árak teljesen elfogadhatóak, mi egy tengerre néző szobában éjszakáztunk 3000 Ft-ért, és minden este tökéletes barrakuda barbekjút vacsoráztunk (fejenként 600 Ft-ért) a mosolygós kambodzsaiakkal egy utcával arrébb a tengerparttól.

Az Angkort fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk, az elnyúlt Laosz után összesen 11 napunk volt Kambodzsára, és még nagyon sok minden hátra volt. Mindenekelőtt az útikönyv által egekig magasztalt hajóútra akartunk sort keríteni. Siem Reaptől Battambangig jár a hajó először egy tavon, az idő nagy részében pedig egy csatornán. Hat óra vagy több az út, írta a könyv, ebből inkább a több volt az igaz, mint a hat: mi reggel 8-kor indultunk és este hatra értünk oda.

A hotelünk (Rosy Guesthouse, négyezer Ft/éjszaka) az egyik legjobb volt az út során, de kár volt tőlük venni a hajóra a jegyet, finoman szólva nem a legjobb társasággal szerződtek. Reggel hétre jött értünk a minibusz, amibe a minibusz tervezői és az utasok szerint nyolc embernek kell beférnie a sofőr mellé. Az ázsiai sofőröknek azonban általában alternatív (alulfejlett?) térérzékelésük van, és a kapacitás kétszeresét próbálják bepréselni a járműbe, bármi legyen az.

Természetesen a mi minibuszunk vezetője se volt kivétel: egyre újabb és újabb hotelnél álltunk meg és vettünk fel egyre több turistát. Végül tizenhárman (fejenként két táskával) is befértünk a kisbuszba, Marcinak beszorult a bal keze egy meglehetősen kövér német asszonyság segge alá, nekem az alulra került jobb lábam zsibbadt el annyira, hogy attól féltem, soha nem állok rá.

Amikor utolsónak egy utazási iroda előtt felvettünk egy kambodzsai nénit, aki teljes természetességgel leült az utolsó szabadon felhasználható térbe, egy angol úriember ölébe, akkor az egész busz hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.

A kikötőbe érkezve kiosztottuk a feladatokat, én reggelit szerzek, Marci megy helyet foglalni a hajóra a lehető legtávolabb a hangos farmotortól. Mikor a sajtos bagettekkel diadalmasan elindultam a hajók felé, realizáltam, hogy Marci valahol a messzi távolban szépségesen zöldellő rizsföldeket fotóz. A felháborodásomat előnnyé kovácsolva szétcsaptam a nyugdíjas németek közt, és majdnem legelőre foglaltam helyet a kedvesnek a keskeny fapadon, aki meg is érkezett büszkén és boldogan a rizsföldes fotóival.

A hajóút örök élmény marad, számomra az egyik legszebb az út eddigi élményei közül. Nem mondanám, hogy szép tájakon jártunk. Sokkal inkább volt igazi és életszagú ez az út, mint szép, kicsit a szívünknek olyan drága Mianmarra emlékeztetett.

Az eredetiségüket teljes egészében megőrző, falábakon álló falvak, a lélekbevájó szegénység, a keményen dolgozó halászok, az ütött-kopott hajók, a botokból és fóliákból összetákolt „inkább sátrak, mint házak”, az örökvidám, kiabáló, integető gyerekhordák, akik egyetlenegyszer sem kéregettek sem pénzt, sem cukorkát, az emberek csendes napi ritmusa, amit a fotógépeink sem zavartak meg, legfeljebb egy kicsi zavart mosoly erejéig.

Csak a hajónk folyamatos küszködése zavart be a képbe, először a motorunk ment tönkre, aztán az út felétől rendszeresen megfeneklettünk, száraz évszak lévén ugyanis a csatornában néhol csak térdmagasságig ért a víz. Sokszor tűnt úgy, hogy a pusztában gyalogolva fejezzük be a kirándulást, de valahogy mindig sikerült újra elindulnunk.

Az út végén már csak egy majdnem függőleges partfalon kellett felmásznunk a négy táskánkkal, mivel egy német házaspár a lépcső közepén gondolta kipakolni a hátizsákjainak teljes tartalmát gyakorlatilag az egész feljárót blokkolva. A riksások hangosan drukkoltak, amíg nem túl méltóságteljesen fel nem másztunk a tetőre, ahol aztán ránk vetették magukat még a szokásosnál is vehemensebben.

Az „azzal megyünk, akinek a legtöbb ép foga vagy legmenőbb baseball sapkája van” szita után elminibuszoztunk a városka (illetve Kambodzsa második legnagyonn városának) retek hotelei közül az egyik retek hotelbe, és kivettünk egy szobát nevetséges 1200 Ft-ért. Kicsit sétáltunk, ettünk, ittunk, vettünk egy buszjegyet a tengerpartra, és lefeküdtünk aludni.

A meleg, a szerencsétlenkedés, az éhség ellenére tényleg az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élményünk marad ez a tízórás hajóút, aki Kambodzsába megy és bírja a dereka, az mindenképp fizessen be rá.

A világ legnagyobb részének Angkor és Kambodzsa egy és ugyanaz. És nem csak azokról beszélek, akik a távolból vágynak megnézni az Angkort Kambodzsáról nem igazán tudva, hogy eszik vagy isszák, hanem azokról is, akik el is jönnek ide: a legtöbb ember iderepül, eltölt itt három napot, majd Bangkokba, Ho Chi Minh citybe vagy egyenesen hazarepül. Nem mintha mi tudtuk volna, hogy mit várjunk az országtól. A Khmer rezsim néhány éves rémuralmának hegedő sebein és az Angkoron kívül persze tudtuk az útikönyvből, hogy hova akarunk eljutni, de halvány fogalmunk sem volt, hogy milyen ország is ez.

A legtöbb ember, ha már idáig repül, nem elégszik meg Kambodzsával: Laosszal, Vietnámmal és Thaifölddel egy csomagban szokás megszemlélni. Annyira szokás ez, hogy a RG-nak és az LP-nek is van egy kiadása, ami együtt tárgyalja ezeket az országokat. Szóval akarva-akaratlanul olyan érzésed van, mintha ez az ország önmagában nem tudna megtölteni egy két-három nyaralást. Hogy Kambodzsát megjárva mi ezzel mennyire nem értünk egyet, az ki fog rajzolódni az elkövetkezendő posztokból.

Az utóbbi fél évben - Bangkokot és Mumbait leszámítva - itt találkoztunk a legtöbb magyarral is, ők is csak pár napra ruccantak át Thaiföldről.

De az Angkorról. Az Angkor lényegében marha sok felújított/romos/düledező, de mindenképpen nagyon ősi templom hatalmas területen elszórva. Mellettük fekszik Siem Reap városkája, aminek egyetlen célja, hogy az itt töltött napjaid alatt minél több pénzt költs el. Nincs olyan turistaálom a lábmasszázstól a szuvenírhegyeken át a happy pizzáig, amit ne lehetne megkapni öt méteres körzetedben.

Laosz után különösen jó volt elmerülni ebben a nyugatiakra szabott, kényelmes világban. A városka – már amit te látsz belőle - élhető, csupa zöld, az éttermek minőségiek, a hotelünk remek volt, a riksások pedig értenek a szép szóból. Sára szerelembe esett egy nagyon kövér, mosolygós riksással, aki az itt töltött öt alatt minden egyes nap  megkérdezte, hogy kívánjuk-e igénybe venni a szolgáltatásait (természetesen az sem zavarta, ha épp abban a pillanatban másztunk ki egy másikból), de általában a mondat felétől már röhögőgörcsben fuldokolt saját lehetetlenségétől.

A templomok nagyjából Budapestnyi területen vannak elszórva, így az óriási tömeg egyenletesen oszlik el a látnivalókra, zsúfoltnak talán csak az Angkor Wat és a leghíresebb templomok mondhatók. Az első két nap Mr. Mana, a hallgatag, barátságos riksás hurcolt minket fel-alá, harmadnapra már csak egy-két fontosabb templom és a kedvenceink újra megcsodálása maradt, ezt megpróbáltuk biciklivel letudni, de az elviselhetetlen hőség végül hazakényszerített a zuhany alá – egy kimaradt.

Az ősi angkori épületek közül - hasonlóan Baganhoz - csak a templomok maradtak meg, mivel minden más fából épült annak idején - még a királyi palota is, aminek ma már csak az alapjai láthatóak. Az épületek mintegy 600 év alatt épültek fel, ezalatt a khmer (kambodzsai) civilizáció három vallást is gyakorolt, hogy ebből odahagyjon kettőt, kétszer majdnem teljesen eltűnt és volt három tündöklése, mikor majdnem az egész DK-Ázsiát a hatalma alatt tartotta.

A hektikus történelemnek és a változatos isteneknek hála a templomok rendkívül sokfélék. A legelsők piramisszerűek, mint Baganban. Van egy korai piramis, aminek az egyik oldalát a későbbi korok khmerjei juszt is egy óriási fekvő Buddhává alakították, a jelenlegi rekonstrukciós koncepció egyszerre próbálja helyreállíttatni a templomot és a Buddhát is, én sem tudnék dönteni.

A középső periódusban bonyolult-folyosós-zegzugos kolostorokat építtettek. Az Angkor Wat is ezek közé tartozik. Itt a turisták tömött sorokban másznak fel a belső szentélybe, ahol istenigazából nincs is semmi. Az épületegyüttes hatalmas, szürke, rendíthetetlen. Grandiózus - nekünk tetszett. A kedvencünk azért messze nem ez volt, mindkettőnknek a szándékosan Lara Croftosra meghagyott két templom tetszett a legjobban. Ezek az épületek keszekuszák, tele beomlott átjárókkal, furcsa helyekről kinövő ötven-hatvan méter magas gigantikus fákkal. Az utolsó napon le is vontuk a következtetést, hogy az Angkor fele ennyire sem lenne jó, ha mondjuk Magyarországon volna, mert amitől valóban lenyűgöző, az a dzsungel. A templomok szépek, de a fák, a gyökerek és trópus enyészete, az az igazi.

A legutolsó időszakhoz köthető épületekhez egyetlen közös jellemző kapcsolható: a fej, ami a négy égtáj felé mosolyog szolidan minden egyes toronyról. Ezek a nyugodt mosolyú fejek is lenyűgözőek.

A sokféleségnek hála még a harmadik nap sem kellett Sárát noszogatni, hogy megnézzen újabb és újabb templomokat. Izzadtan, fáradtan, de törhetetlen lelkesedéssel néztük meg a templomok véget nem érő sorát mind a három napunkon. Szóval akár csak három napra jössz, akár megnézed Kambodzsa többi részét is, az Angkorban nem fogsz csalódni.

A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt. Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.

A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.

A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.

Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.

Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.

Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.

A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.

Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.

Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lengyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszerültünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”

A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.

Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.

Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.

Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva  a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök. 

Még a lengyelektől hallottunk egy holland fazonról, aki Laoszban termeszt kávét, és ha már itt él, úgynevezett kávé-túrákat szervez a kávéföldjére: elmagyarázza a kávétermesztés mikéntjét az arra tévedő turistáknak. A falu, ahol él, szerepelt az eredeti motoros útvonalunkon is, úgyhogy gondoltuk megvizsgáljuk a hollandot a kávéval együtt.

A fickót egy tipikus ázsiai all-in-one garázs-lakás-üzlet-raktár  épületben találtuk meg Paksongban. Itt lakik a feleségével és ismeretlen számú rokonával immár tíz éve. A tevékenység nem az ő újítása, a környéken minden épkézláb ember kávét termeszt a háza mögött. Az egészbe a felesége révén csöppent bele. Kellemesen bolond és végtelenül nyitott ember szarkasztikus humorral, kék szemekkel.

Ne de a kávéról: hát nem túl szép cserje. Két-három méter magasra nő, és pár év után, ha jól érzi magát, minden évben terem rajta fél kiló kávébogyó – amiből azonban csak 125 g kávébab. Lévén a kávécserje egy kis kurva, nem érzi mindenhol jól magát. Három apróságnak kell egybeesnie, hogy kegyeskedjen kávét teremni: ezer méter fölött kell élnie a trópusokon, ahol két évszak van egy vulkánon. Laoszban ez csak ezen a felföldön adott, mindenhol máshol karsztos hegyek és rizsföldek terpeszkednek.

A kávétermesztés egy óriási hazárdjáték a természettel, soktényezős türelemjáték. Mivel a talajon múlik leginkább, hogy milyen lesz a kávéd, hollandus barátunk tanácsa szerint soha ne végy egy darab vulkánt, hogy ott majd kávét termesztesz, vegyél inkább csak egy eladó kávéföldet, az már bizonyított.

Ha mégis vennél egy darab vulkánt (a Sára kedvéért vulkanikus eredetű talajt), el kell ültess helyes kis gödrökbe úgy néhányezer kávépalántát, majd gyomlálni őket három évig. A harmadik év fontos, nem szabad elbambulni: el kell ültetni az árnyékoló fákat! Laoszban guavát. Ezek egy hónap alatt behozzák a kávé három éves előnyét, és terebélyes lombokat növesztenek felette. De ő ezt szereti.

További három év amíg a bokor rájön, hogyan tud bogyót teremni, tehát az első kávédat a munka hatodik évében szüreteled kézzel. Szüret után egy géppel megfosztod a bogyót a magjától, majd a magot a napon hagyod megszáradni. Száradás után megpörkölöd a magvakat egy arra alkalmas fémedényben. Ha hosszan pörkölöd, kevésbé erős, ha rövidebb ideig, erősebb, keserűbb kávét kapsz. Ezután ugye már csak darálnod kell, aztán már le is főzheted.

A család sem vegyszereket, sem gépeket nem használ. A talaj nagyon köves, és az árnyékoló fák sem könnyítenék épp meg a gépek dolgát, úgyhogy marad a kézi munka 360 napon át 5 nap pihenővel. Az esős évszakban a gazt kapálják folyamatosan, a száraz évszak beköszöntével szüretelnek hónapokon át. Mivel a szemét kávé összevissza érik be, és az egyenletesen jó minőségű kávéhoz csak az érett bogyókat lehet leszedni, meglehetősen hosszúra nyúlik a szüretelés.

Az így termelt kávé a világ termelésének csak öt százalékát adja, a maradék kilencvenöt gépesített óriásgazdaságokból származik.A gépesítés nagy hátránya, hogy az össze-vissza beérő kávét egyben szüretelik le, így a kávé kevésbé jó minőségű, más ízű lesz.

Íme a varázsszavak, amiket a csomagoláson kell keress, ha kézzel szedett kávét szeretnél élvezni: „hand picked”, „shade-grown” vagy „shadow trees” „wet processed” (az utolsó a kávé héjának eltávolítási eljárására utal, a többi szövegértési feladat).

És a kedvencünk: mióta az emberek kávét isznak, azóta természtesen hamisítvány is létezik.A Lao Coffee néven vásárolható laoszi ital például kávéból, rizsből, cukorból, sóból és kemikáliákból áll. A gasztronómiailag rendkívül érzékeny laosziak ezt még meglöttyentik egy kis konzerves, édesített, kondenzált műtejjel. Nyami.

A Mekong Dél-Laoszban, mielőtt kilép a országból szétválik ezernyi mellékágra, hogy létrehozzon a rizsföldek között egy csendes kis szigetvilágot. A folyó teljes hosszát nézve itt a legszélesebb, és a sok kis szigetecske tényleg nagyon szép, nyugalmas. Eredetileg kajakozni, hajózni, úszkálni, tengeni-lengeni jártak ide a turisták. Aztán persze az erre járó nyugati fiatalok egyre nagyobb tömege miatt az egyik sziget hamar átalakul Szigetté. Annak minden tartalma nélkül. Sajnos a többi szigetre idő hiányában nem hajóztunk el (azok még őrzik az eredetiséget valamennyire), de itt nem éreztük jól magunk.

A fiataloknak annyi jött le, hogy remek hely ez a csoportos fűszívásra és alkoholizálásra. A hely mára egy komplett falunyi füstölgő hippit, tetovált junkie-t és a miniszoknyás, kisminkelt nőiket tartja el. Minden egyes falusinak van egy-két kiadó, lábakon álló, silány kalyibája, amikor a gazda hazaér, már nem bánja, hol alszik. A csónakkikötőhöz közelebb lévők már a rizstermesztéssel is felhagytak, és kocsmában szolgálják fel a sört meg a „happy” (értsd füves) pizzát.

Az egész hely olyan mintha kelet-európai fesztiválról leválasztanánk a fellépőket, az érdekességeket, tulajdonképpen mindent, amit érdemes csinálni, majd legalizálnánk a kábítószereket. Nekünk a következő problémáink voltak ezzel a jelenséggel:

A folyamatosan készen lévő klientúrát kiszolgáló éttermek és kocsmák színvonala borzasztó. A pincérek(hehh) flegmák, a kaja kifejezetten rossz, a sör meleg, a helyek mocskosak és igénytelenek. Az egyik helyen például a negyedik asztalnál tudtunk végül leülni, a többinél az ételmaradék, ragacsos kitudjami fedett mindent.

Esténként az addigra alapon lévő srácok és lányok levetik a napközben viselt len-hippi-raszta-bobmarley felszerelésüket a réjbennel együtt, felveszik az izomtrikót és a miniszoknyát, és a három házzal arrébbi bungalló-kocsmában állatodnak hajnalig. Mivel nincsenek fellépők vagy dj-k, az erőszakosabb i-pod tulajdonos zenei ízlése dominálja az estét és a környékbeli alvók álmait.

A laoszi élet leginkább a családról és az életbenmaradásról szól. Kereskedő nép, hamar megtanulták, hogy a külföldinek sört meg füvet kell adni, meg egy koszos lukat, végül ki kell írni hogy „happy family” és már jönnek is lakni a tyúkól helyére. Mindezen túl azonban nem szocializálódnak az ideáramló nyugatiakkal, fel-alá biciklizgetnek, egymással csevegnek, kíváncsian, értetlenül szemlélik az eseményeket, néha kínosan érzik magukat.

Máshol igenis szoktak velük inni egy sört vagy egy vizes whiskyt a szuperlaza angolok. Olyan ez a hely, mint egy a látnivalók mellett felállított karám, ahova unottan beterelték a népet x dollárért, hogy ne kószáljon már mindenfelé, ott készítse ki magát.

Jó, hogy a laosziak találtak megélhetést, és az égvilágon semmi bajom nem lenne az ilyen hippifalvakkal, ha erre fogékonyabb népek szigetein építenék őket. Szerbiában mondjuk vagy Ukrajnában vagy akár Magyarországon, még talán el is mennék, és talán élvezném is, ha lenne még valamit csinálni az önpusztításon kívül. Mondjuk játszana az Eagles of Death Metal.

A barlang után még délebbre buszoztunk Pakse-ig, ami a térség nagyvárosa (értsd a terület legnagyobb porfészke). Igazából a közelben elterülő Bolaven plató volt az úticél, ahova a bevállalósabb turista motorral indul kávé- és vízesés felderítő útra.

Mi nagyon bevállalósak vagyunk, úgyhogy uccu neki, kibéreltünk három napra egy motort, és a cuccunkat egy kedves állatbarát (itt meg kell álljak egy pillanatra, hogy néhány sorral adózzak a kedves retrievernek, aki kínzó kutyahiányomat olyan odaadóan elégítette ki; végre egy kutya, ami arra van, hogy foglalkozzanak vele, nem arra, hogy megegye a maradékot és verekedjen a többiekkel) hotelben hátrahagyva nekivágtunk a fennsíknak.

Olyan ezerháromszáz méteren motoroztunk tehát három napot. Az út mentén rengeteg vízesést szemléltünk meg: olyan sokat, hogy nem próbálkozom meg a nevek és a képek összecsatolásával, különben is arra jutottam, hogy a vízesések nem az én világom.

Lehet, hogy csak az irigység miatt, hogy én nem úszkálhattam bennük, mint Marci (immáron két hete fáj a torkom), de három vízesés után már egyre nehezebben lelkesedtem fel, ha a víz egy magasabb pontról leesett egy alacsonyabbra. Összefolyik, hogy melyik mikor volt és mi volt a neve, szépek a képek, ez legyen elég.

A vízesések mellett még két okból jön ide az ember. Egyrészt híres kávétermesztő vidék ez olcsó és finom kávéval (erről lesz egy Kávés Poszt), másrészt itt megtapasztalhatod az igazi vidéki Laoszt izgatott, integető gyerekekkel, keményen dolgozó parasztokkal, végtelen mennyiségű, gyönyörű baromfival és egyedi, eddig csak itt látott stílusú, több házikóból összeálló, féltégla-félfa házakkal.

Kevesebb, mint 4000 Ft a motorért, 1500 Ft a benzinért, és három napod van az igazán nem drága laoszi vidéken.

Míg a laosziak véget nem érő nyugalma és nemtörődömsége a város fenszi éttermeinek és francia kávézóinak pincéreiként kifejezetten idegesítő, itt természetes és mosolyra fakaszt. Inkább hozzájuk lassulsz és kényelmesedsz te.

A turisták száma érezhetően lecsökkent, a vízeséseket kivéve nem is nagyon láttunk nyugatit. Ezzel persze az jár, hogy szó szerint megáll az élet, ha belépsz egy étterembe/kocsmába, ez a kettő itt egy és ugyanaz. De ezt mi már megszoktuk valahol India felénél. A másik kényelmes következmény, hogy nagyon olcsóak a szobák. Ezer Ft-ért tévés, meleg vizes szobával még soha nem találkoztunk ezelőtt.

Végre nem volt nálunk sok cucc, végre akkor álltunk csak meg az út mentén pisilni, mikor nekünk tetszett, végre igazán szabadnak éreztük magunk. Szuper volt, csak a torkom ne fájt volna.

Muang Ngizéből visszabuszoztunk a fővárosba, és szerepet cseréltünk, újra én lettem rosszabbul. Miután négy napot sajnáltuk magunkat – ki torok-, ki fejfájásért - a hotelszobában az egyiptomi eseményeket négy különböző hírcsatornán felváltva követve, annyira elegünk lett a tétlenkedésből, hogy elindultunk az igazi Laoszként emlegetett Dél-Laosz felé.

Az első megállónk a Kong Lo barlang volt, amiről a Lonely Planet határozottan állította, hogy egyrészt kiesik a turista útvonalról, másrészt rendkívüli élmény még a finnyás profi barlangászoknak is. A barlang mintegy 7,5 km hosszú és egy folyó (Hinboun folyó) folyik át rajta: ezen visznek át immáron motorizált facsónakokkal a helyiek.

(„Your lies will not protect you from your faith, from the eternal darkness” - hörgi valami izomagyú a háttérben, Marci pankrációt néz, így irjon az ember posztot.) Hiába próbáltunk utazási irodákban buszjegyet szerezni ide, a laosziakon látszott, hogy Északról tényleg nem sokan indulnak errefelé, mert konkrétan nem tudtak nekünk jegyet intézni. Végül a jó öreg ázsiai módon jutottunk el a barlanghoz legközelebb fekvő faluig: reggel a buszállomáson előkerítettünk egy iszonyatosan koszos helyi buszt, ami a porfészekbe vitt.

Itt kivettünk egy kalyibát 1000 Ft-ért, és a barlanghoz holnap reggel tízkor induló busz ígéretével elaludtunk. Természetesen a tízes indulást hirdető tábla alatt mindenki, aki szóba jöhetett volna buszsofőrként, egybehangzóan állította, hogy a busz délután egykor indul. Ilyenkor a tapasztalt ázsiai utazó egy percen belül felhagy a táblára való diadalmas mutogatással, mert az itt nem működik, ha a szart szart eszik sem fog busz indulni, ha nem akarják. Ilyenkor valami alternatíva után kell nézni, nekünk szerencsénkre az alternatíva két perc múlva meg is érkezett egy új adag turista személyében.

Boldogan a hónunk alá csapva a négy lengyelt és két ausztrált  elindultunk a falu végén székelő Mr. -hoz, hisz immáron elegendően voltunk, hogy kibéreljük a minibuszát a barlangig meg vissza. A kelet-európai összetartás hamar a szociális háló perifériájára sodorta az amúgy kedves ausztrál lányokat, és a „lengyel-magyar két jó barát, együtt issza sörét-borát” jegyében remekül éreztük magunkat, kivéve, hogy mi nem ihattunk a Lariam miatt.

A barlanggal kapcsolatban a LP újra saját népszerűségének csapdájába esett: a fenéket „off the beaten track”, kifejezetten sok turista jár már ide, egy szakaszon (ahol túl sekély volt a víz) kék fénnyel kivilágított, itt-ott betonlépcsőkkel tűzdelt, kijelölt úton kellett sétálnunk. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy hihetetlen egy élmény. Az elemlámpád és a csónakos fejlámpájának gyér fényén kívül tökéletes sötétségben egyensúlyozol a csónakban. A hegy gyomrában csorgó folyó (ami néhol bokáig ért, néhol ki tudja meddig) felett sokszor 50-60 méteres belmagasságra bámulhattunk fel egy kicsit borzongva. Fény hiányában nem a legegyszerűbb fotótéma, bár igyekeztünk, de a legjobb az volna, ha megnéznétek élőben magatok.

Az ausztrálok is megtalálták a magukfajtáját, egy teljesen flúgos ausztrál sráccal osztoztak a hajón, akivel nekünk előző este már volt alkalmunk megismerkedni. Azon túl, hogy a politikától elkezdve a tudományon át a filozófiáig mindent tanult már, épp azt tervezte, hogy szállodát vagy kocsmát nyit Ázsiában, de ha mégsem, akkor ügyvéd lesz, vagy esetleg tőzsdézik, mert az a baj, hogy mindhez lenne tehetsége, és nem tud dönteni. Olyan nagy lyuk tátongott a folyton majd térdig lecsúszó, lenvászon gatyáján, hogy Marci szerint egy gyereket is meg tudott volna szülni rajta. Hát nem tudom, de nagy volt.

Az estét a lengyelekkel és újonnan szerzett ismerősükkel, egy szintén lengyel, thaiföldi egyetemen biotechnológiával foglalkozó biológus sráccal töltöttük. Amennyire én meglepődtem, hogy ilyet tudok valakitől kérdezni, pont annyira lepődött meg ő, hogy találkozik valakivel, aki nagyjából érti a választ: kedves biológusok, az idegszövet oxidatív stresszre való válaszával foglalkozik a csoportja.

Remek este volt, de sajnos elhangzottak bizonyos felelőtlen ígéretek, úgyhogy most nem tudjuk elpletykálni a lengyel közélet legizgalmasabb részleteit és a lengyel értelmiség kissé kiábrándult politikai nézeteit. Mindenesetre félelmetes volt, hogy mennyire egy nyelvet beszélünk, mennyire hasonlóak vagy azonosak a problémáink,  mennyire jól megértjük egymást és főleg mennyire szeretünk fikázódni, cinikuskodni és panaszkodni. Mély este volt, jó este volt. És nem csak azért mondom, mert úgy megdicsérték a fotókat.

Luang Prabangban majdnem egy hetet töltöttünk betegeskedéssel, mindkettőnket ledöntött a lábáról a Lariam (a malária ellen szedett gógyszer), legalábbis közvetve ennek tudjuk be, hogy Marcinak folyton fájt a feje egy kis hőemelkedéssel, nekem meg a torkom fájt irgalmatlanul minden egyéb tünet nélkül.

Szóval feküdtünk az ágyban, aki épp jobban volt, az meg elmászott egy bagettért vagy egy pizzáért, Megtaláltuk a legolcsóbb bagetteket és a legjobb pizzát, úgyhogy ez rendben is volt.

Egy idő után már nagyon utáltuk a bezártságot és a tétlenséget úgyhogy továbbálltunk betegen a laoszi hegyek közé. Gondoltuk ha nem is túrázunk vagy raftingolunk az állapotunkra való tekintettel, de legalább Laosz lényegét, a drámai, dzsungellel borított hegyeket lássuk. Kiszemeltünk egy északi települést, Muang Ngoi Neuát, aminek a nevét egész biztos, hogy most írtam le utoljára.

A hely mindentől távol van, és csak csónakkal lehet megközelíteni, úgyhogy gondoltuk, itt már aztán magunk mögött hagyjuk a jómódú bőröndös turistahadat és a miniszoknyában vihogó, kizárólag réjben napszemüvegben életképes angol lánytömeget.

Felhajóztunk a folyón a faluig, és kivettünk egy elképesztő hegycsúcsokra néző, folyóparti kis kunyhót (1300 Ft/éj), és végigjártuk az egész települést – öt perc alatt. A főutca (illetve az egyetlen utca) egyik végéről látni a másikat, a helyieknek még biciklijük sincs, hisz minek is.

A faluban két dolgot csinálnak a családok: algát termelnek és szárítanak ki, illetve a turisták különféle igényeit szolgálják ki. Minden háznak van egy kis étkezdéje vagy boltocskája, minden másodiknak vendégháza, a maradék vagy túrázni visz a környékre, vagy szaunát üzemeltet a csűrben.

Eljátszottunk a gondolattal, hogy kajakozunk egyet, de olyannyira felvert árak voltak, hogy hamar letettünk róla. Na nehogy már Nepálban feleennyiért lehessen raftingolni. Úgyhogy feküdtünk a függőágyban, sétálgattunk, olvasgattunk és kikúráltuk magunkat a fej és torokfájásból.

Egészen az indulásunk reggeléig, mikor is Marci belezuhant minden idők leggyilkosabb másnaposságába (egyetlen sörtől, helló Lariam), és leglegmélyebb szenvedésébe. Azért elhajóztunk és el őőő buszoztunk Luang Prabangig. A busznak nevezett kisteherautó platóján már csak egy hely jutott nekünk a fapadon, úgyhogy én a földre, a barátságos külföldiek lába közé szorultam mintegy négy órácskára. Bal oldalamon egy Sanghajban nemzetközi tanulmányokat angolul tanuló német lány ujjongott az Anna Frank naplójáról a vele szemben ülő holland lánynak, aki épp akkor kezdte olvasni a könyvet. Az ő holland barátja ült a másik oldalamon undi hawaii mintás rövidnadrágban és izompólóban kitartóan görög filozófiát olvasva.

Luang Prabangba érve gyorsan kivettük egy csodakényelmes szobát, ami igen hamar betegszobává alakult Marci körül. Két napig istápoltam, amíg egészen jól nem lett, nekem meg elkezdett újra fájni a torkom.